Így készül a lekvárok királynője, a baracklekvár

A gyermekkoromból őrzött legkedvesebb illatemlékek közé tartozik a főzésnek induló baracklekvár illata. Nálunk mindig nagy készülődés előzte meg a készítését. Mivel a kertünkben nem termett sárgabarack, apám július közepén nagy kosárban hozta haza a 10-15 kilónyi mennyiséget, mindig ugyanarról a helyről. Bekéék kertjében roskadozott a fa nyár közepén a rózsbaracktól. Aprószemű, pirosló, illatos gyümölcs volt ez, s hiába kínáltak jóval nagyobb méretű, aranyló fajtát, semmilyen más társa nem versenyezhetett ennek az ízével.

Emlékeim szerint legalább egy napig a kosárban pihent, hogy a kevésbé érett szemek is utolérjék puhább társaikat. Aztán jött a nagy délután, amikor előkerült a nagy piros fazék, amiben kizárólag lekvárok, s nyár végén paradicsom főtt. 

Felénk így hívták a műveletet, amikor a félbe vágott barackok héját egy mozdulattal lehántottuk, s így dobtuk vissza a fazékba az immár kissé megereszkedett gyümölcsöt.  Erre a mennyiségre került kilónként húsz dekányi kistálycukor, amely észrevétlenül olvadt bele a matériába és vált vele egylényegűvé. 

Nagy lángon indult főzés, majd forrás után szép lassú tűzön puszogott tovább a napfény íze. Egy óra múlva beterítette a lakást, a lépcsőházat az öszetéveszthetetlen illat, s ilyenkor már csorgott nyálunk is. Időnként kis tálkába löttyintett anyám egy kis adagot, hogy ellenőrizni tudjuk az állagát, sűrűségét. Alkimisták érezhetik úgy magukat, mint mi, amikor minden érzékszervünkkel érzékeltük a formálódó csodát. Két, három óra elteltével már ott sorakoztak a konyhasztalon a patyolattiszta üvegek, a celofán, a gumigyűrűk. Mielőtt üvegekbe került az anyag, anyám tisztes távolságra parancsolt bennünket, mivel a forró cuccal óvatosan kellett bánni. 

Ebbe a lekvárba nem került se citromsav, se tartósítószer. Csurig töltötte az üvegeket, s azon forrón lezárta azokat több rétegnyi celofánnal. Akkoriban csak a bolti befőtteken láttunk csavaros, alumínium tetőt, a múlt század hatvanas éveiben a háztartásokban ilyesféle alkalmatosságok csak ritkán fordultak elő. A forró üvegek így kerültek dunsztba, ahol legalább két napig pihentek. Felcímkézni soha nem kellett az üvegeket, mert a következő nyár végéig minden csepp baracklekvár elfogyott. A tartalmat sem kellett jelölni, hiszen a kamrapolcon vakon is megtaláltuk volna a legfinomabb kincset, amiből soha nem volt elég.

Máig kedvenc csemegéim közé tartozik a baracklekváros kenyér, az ezzel készült süteményekről nem is beszélve. 

Épp ma tájékozódtam az árakról. Június végéhez közeledve jó esetben 800-1000 forintért vásárolhatjuk meg kilóját. 

Idén úgy döntöttem, megelégszem dzsemnek való 4-5 kilónyi mennyiséggel. Azt is jobbára a nosztalgia kedvéért készítem el, mert a családból szinte mindenki fogyókúrázni szeretne, és sokan végképp kiiktatták az étrendjükből a fehér cukrot. 

Néhány üvegnyi mennyiségnek azonban mindenképp lennie kell a polcon, ami gyermekkorom legvidámabb, gondtalannak tűnő nyaraira emlékeztet. Nem vagyok már olyan szöszölős sem, mint anyáink voltak. Nem hámozom meg a forró barackot sem, csak a fővésben lévő mennyiséget leturmixolom, hozzáteszek némi boltban kapható dzsemfixet. Lezárom az alufedéllel és fejre állítom néhány percig az üvegeket. Mondhatnák erre, trehány, lusta asszony, ezért hogy finomítsak a történeten, bevallom, hogy a dunszthoz ragaszkodom akkor is, ha sokan azt mondják, már erre sincs szükség.