Szülői

Most, hogy már csaknem egy hete tombol a vakáció, az ember bátrabban nyúl az olyan témákhoz is, amikről amúgy semmilyen tapasztalata nincs. Esetemben ez a szülői értekezletekre is vonatkozik; noha már a kisebbik fiam is túl van a húszéves érettségi találkozóján, még mindig élénken emlékezem azokra az időkre, amikor az osztályfőnök összetrombitálta az anyukákat és az apukákat, én pedig az ilyen eseményeket követően mérsékelt optimizmussal vártam az asszony beszámolóját. 
Merthogy egyetlen ujjamon meg tudom számolni, jómagam az általános iskolában és a gimnáziumban hányszor vettem részt ezeken az értekezleteken. Csak részben találták ki, hiszen ez a kivételes alkalom is felemás eredménnyel járt: az időpontot ugyan eltaláltam, a tantermet viszont nem, így másfél órán át fölöslegesen hallgattam a gyermekemével párhuzamos osztály diákságának örömeit és bánatait. Ma ez talán már megmosolyogtató emlék, de akkoriban aligha erősítette bennem és másokban a gondoskodó apa képét. 
A feleségemet rendszeresen megkértem, foglalja össze – lehetőleg egy mondatban – a szülői értekezleteken elhangzottakat, ha pedig mindezek pozitív következtetéssel jártak, nem zárkóztam el a részletesebb beszámolóktól sem. Ha több évtized távlatából – nyilván ismerve az azóta eltelt idők történéseit – egyenleget vonok, meg kell állapítanom, hogy nincs hiányérzetem, rajta tartottam az ujjam a dolgok ütőerén. 
 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)