Visszaszámlálás

Emlékszem, gyermekkorom karácsonyai előtt a puha hóban játszva minden nappal egyre jobban eltöltött az izgalom, ahogy elkezdődött a téli szünet. Minden gyermek várta, hogy elérkezzen az ünnep napja és kiderüljön, mi kerül a karácsonyfa alá. Jó-jó, nem csak a karácsony, a születésnap is egy külön álom volt, meg az összes családi program valahogy meseszerűen él az emlékezetben, mert bizony nem csak az ajándék volt a lényeg. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért volt szebb gyerekként minden ünnep, pedig pontosan tudtuk, hogy ki csomagolta színes papírba a játékokat rejtő dobozokat. Azt hiszem, talán a várakozás izgalma maga volt a varázslat. Az út, ahogy a távoliból közeli lesz, és együtt a család. Másnap pedig már el is illant az egész, és kezdhettünk várni valami másra. Fájdalom, hogy ez a bűbáj elmúlik a gyermekkorral, pedig mennyire vártuk, hogy felnőttek legyünk. 

Érdekes, hogy felnőttként is akad még hasonló helyzet az ember életében, de mostanában inkább akkor, ha nagyon várom a végét valaminek. Vicces, hogy a folyamat hasonló, csak ilyenkor a bíbor-aranyszínű csoda helyett mondjuk a fojtogató kétségbeesés és a bénító stressz növekszik minden nappal az ember lelkében. Nem kell aggódni, a katarzis jár ebben a variációban is, eljön, amikor véget ér a visszaszámlálás. A pokolban pedig csak arra kell gondolni, hogy másnap már túl is vagyunk rajta. 
 

A várakozás izgalma maga volt a varázslat