Albérlet

A múlt század nyolcvanas éveiben nem volt PontOtt Parti, se mobiltelefon, se azonnal érkező sms-ek. A felvételiző gimnazisták, köztük én is, naponta vártuk a postai küldeményt, sikerült-e felvételt nyernünk a megjelölt főiskolára, egyetemre. 

Emlékszem arra a nyári reggelre, amikor a szüleim már reggel hatkor a műszakban robotoltak a martfűi Tisza Cipőgyárban. Kilenckor érkezett a postás, az átlagosnál nagyobb méretű borítékkal, s benne az üzenettel: sikeres felvételt nyertem Egerben a Ho Shi Minh Tanárképző Főiskola magyar–orosz tanári szakára. 

Úgy örültem, hogy papucsban, egy szál pólóban rohantam anyám munkahelyére, hogy közöljem vele a jó hírt. Emlékszem az arcára is. Az örömre, a büszkeségre és a halványan átsuhanó kétségbeesésre, s a kimondatlan kérdésre: Innentől kezdve hogy tovább? 

Megéltünk a hétköznapokban apám, anyám fizetéséből, ám nagyon beosztóan, s szűkösen. Azzal senki nem számolt, hogyha a gyerek továbbtanul, miből fedezik a költségeket. Hiába éltünk kis jövedelemből, a kollégiumi kérelmet már akkor is elutasították. 

S jöttek a barátok, a szerencsés sorstársak, akik átsegítettek ezen a dilemmán is. Napokig tartott, amíg Egerben elfogadható áron albérletre találtam, valahol a külvárosban. Olajkályha állt a kiadó szobában, s hetente egyszer fűtötte be a fürdőszobában a fatüzelésű bojlert a kiadó. 

Hideg víz, száraz kenyér. Azóta ismert, jó barátaim. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)