Cseboki

Hivatalosan idén ötvenéves az egri Felsőváros. Jó alkalom ez a nosztalgiázásra. Mielőtt azonban azt hinné az olvasó, hogy ezek a visszatekintő sorok a „csak a szépre emlékezem” metódust követik, leszögezem: nem. A városrészhez 1969 novemberétől van kötődésem. Ekkor költöztünk ki elsős középiskolásként a Dobó gimi ódon épületéből a GMSZ vadiúj, akkor még kétszintes házába. Azt mondta fiatal osztályfőnökünk, hogy úgy nézzünk az iskolaépületre, mint egy új, 25-30 ezres lélekszámú lakótelep első létesítményére. És valóban: a szemünk láttára változott át a környéken minden négy év alatt. Eltűntek a földszintes parasztházak kocsmástól, fedetlen patakostól, mindenestől. Odalett az almáskert és a káposztásnak nevezett termőterület is. 
A hetvenes-nyolcvanas évek az urbanizáció évtizedei voltak. Az akkori, éppen csak munkába álló, de tisztességesen dolgozó korosztály pár év alatt össze tudott hozni egy lakótelepi másfél szobás öröklakást. Igen, így nevezték azt a hatvan négyzetméternyi területet, amelynek a konyhájában négy hokedli, kis asztal és hűtőszekrény árulkodott a helyiség jellegéről. Mai szemmel biztosan el lehet képzelni sokkal jobb körülmények között élt fiatal felnőttkort, de akkoriban az volt az ideális. A csebokis. A Felsővárost először Csebokszárinak nevezték ugyanis. Az én korosztályom lélekben máig nem is tudja másként megnevezni az orosz Csuvassia fővárosáról elnevezett lakótelepet, mint Cseboki, és máig tudja, érzi, mi a különbség a Csuvas Étterem és az Üres tányérok – Empty china dish Facebook-csoport között.