Kanaszta

Olyan nyári tábort szervez egy iskola, amelybe semmiféle okos kütyüt nem visznek. Abban a felismerésben gyökerezhet a terv, hogy egy ponton túl tönkreteszi normális létezésünket a kezeinkben gyökeret hajtó okostelefon. A táborszervezésről szóló hír régi emlékeket ébreszt. Akkor, amikor a magunkkal vitt tárgyak között maximum az úszógumi jelenthette a kuriózumot, éppen Fonyódligeten tölthettünk egy hetet nyolcadikosként. Iskola utáni jutalom volt ez az egercsehi bányaüzem nyaralójában. 

Egy estén alkalmam volt megismerkedni a francia kártyával, amikor is Fejes Erzsébet, dr. Péntek Lászlóné és – ha jól emlékszem – a falumbeli Tóthné Piroska tanár néni megtanított kanasztázni. Szükség volt nekik valakire, hiszen ezt a játékot négyen játsszák. A táborok bizony évtizedeken át ilyenek voltak, legfeljebb egy korosztállyal fentebb nem kanasztázni tanult meg a diák a tanáraitól, hanem tábortüzeknél dalolászta a „Volga, Volga, maty radnája” kezdetű dalt, majd – Kőbányai Világos sörökkel segítve a partikat – játszotta az ultit tíz-, húszfilléres alapon valamelyik KISZ-tábor ebédlőjének a teraszán. 

Mielőtt ezek a nosztalgiázó sorok azt a látszatot keltenék, hogy a régebbi létet dicsőítem, sietek leszögezni: csak annyiban volt jobb akkoriban a tábor, hogy egyáltalán volt, és ingyen elérhető. Szegénynek, gazdagnak, kivétel nélkül. Ebben az összefüggésben a kütyük nélküli mai tábor olyan, mintha mi a hetvenes években kővel pattintott szikráról gyújtottuk volna tábortüzet. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)