Okosság

Amikor véleménycikk írásához készülődik az ember, előbb mindig a „Miről is?” kérdés vetődik fel. Törekszem arra, hogy sok elemből álljon össze a témaválasztás palettája, ezzel is azt a tudatot keltve magamban, hogy „milyen sokszínű is tudok lenni”. Most azonban belecsúszok a monoton egyhangúság mocsarába. Megint az iskoláról írok.

Mentségképpen megmagyarázom: a média egyik felkapott témája lett a napokban az okostelefonok iskolákból történt kitiltása. Nem mehetek el szó nélkül e mellett, noha nem kelhetek versenyre érvelésben azokkal a pedagógusokkal, akik sokféle érvvel alátámasztva helyeslik vagy éppen helytelenítik – mindkét álláspontnak vannak érvcsapatai – a kormányzati döntést. A kormányrendelet leegyszerűsítve azt írja elő, hogy a diá­kok ugyan bevihetik az iskolákba a telefonjukat, de rögtön le is kell adniuk azokat egészen addig, amíg be nem fejeződik az utolsó órájuk. Ez idő alatt – a házirendben meghatározott – elzárt helyen kell tárolni az okoseszközöket. 

Olyan emberként, aki éveken át tanult, hogy pedagógus lehessen, majd egy évtizeden át leendő tanárok képzésében vett részt főállásban – ha versenyre nem is kelhetek gyakorló pedagógusok az ügyben kifejtett álláspontjával –, azért azt elmondhatom: mindig az új, modern eszközök oktatásban való mihamarabbi alkalmazásának a híve voltam. Dicséretes! – vághatná rá az újat kedvelők véleménykórusa, ha megosztanám ezt a mondatot közösségi oldalaim valamelyikén. Pedig most rögtön belebonyolódok egy másik mondatba, ami meg pfujolásra késztetné őket. Az okostelefon és mindenféle más „kitanult kütyü” nem olyan módon új eszköz az oktatásban, mint amiként az írásvetítő volt a krétához képest. Bár csodákra képes, azonnal elénk tárhat olyan tartalmakat, amelyekért nekünk, mai öregeknek órákat kellett könyvtárban töltenünk, de el is vesz. Mert bizony az emberi agy az olyan, hogy ki kell képezni. Szavak, versek – ne nevessenek ki! –, az egyszeregy bemagolására. Megtanítani az agyat arra, hogyha kell, hibátlanul képes legyen velünk végigmondatni például József Attila Kész a leltár című versét vagy Vörösmarty „Szózat”-át. Edzett aggyal aztán elővehetünk minden más nálunk okosabbat, hogy rájöjjünk: mégiscsak mi vagyunk a legokosabbak. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)