Paradicsomfőzés

Még ma is tisztán hallom, ahogy a hatalmas, horpadt bádogteknőbe tucatszám fektetett öreg palackokba bugyogva folyik be a víz. Az egykori rendszeres családi események hangfoszlányai ezek, a paradicsomfőzéseké. Gyerekkoromban az én reszortom volt az ősrégi boros- és ki tudja, miféle üvegek megtisztítása az előző év óta rátelepedett portól. A felnőttek – szülők, nagyszülők, szomszédok – dolga volt a háztájiból és a konyhakertből összehordott többtaligányi pirosló paradicsom aprítása, az üst alatt a tűz táplálása, a főzés, a passzírozás, az üvegekbe töltés, a dunsztba rakás. Amikor végeztem a üvegmosással, a mellém telepedő kutyánkkal figyeltem a szorgos munkát, hallgattam a világ apróbb-nagyobb dolgairól folytatott beszélgetést. Igazi közösségi élmény volt, és a pirosló paradicsomléből jutott a segítőknek is. Később, mikor én is kést kaptam a kezembe az aprításhoz, végül táplálhattam a tüzet az üstházban, már egyre kevesebben voltunk. A múló élet törvényét kezdtem megtanulni. 
A napokban a feleségem paradicsomot főzött. Nem taligaszám piroslott a termés, és csak ketten aprítottuk. Hamar végeztünk az üvegmosással is. Miközben az üst helyett a gáztűzhelyre rakott fazékban rotyogott a télire való finomság, leperegtek előttem a fél évszázaddal ezelőtti emlékképek. Nemcsak az egykori paradicsomfőzéseké, de a mákszüret, a kukoricatörés, vagy éppen a disznóvágás családi, baráti, közösségi eseményei is. Még ma is erőt adnak a holnapokhoz. 
 

A fél évszázados emlékképek ma is erőt adnak