Kajmos

Kajmost először a kert végén álló farakásban pillantottam meg, riadtan pislogott a nagyvilágba a rejtekhelyéről. Ma is talány, hogy került oda egymagában, de olyan sovány kismacska volt, hogy nem lehetett nem megszánni, és vittem neki ennivalót. Akkor még nem Kajmos volt a neve, az óvodáskorú unokám keresztelte később Karmosnak, de a név kislányos kiejtése a cicán ragadt. A macska mára sokat nőtt, kipendült, és lépten-nyomon a sarkunkban jár. Egyszóval, beköltözött hozzánk. Eszembe juttatja azokat az időket, amikor még fával, szénnel fűtöttünk. A kissámlin ücsörögtem a kazán előtt, amíg begyújtottam, majd vártam, hogy lángra kapjon a gyújtós, parazsat hizlaljanak a hasábfák, végül izzani kezdjen rajta a szén. Az épp akkori macskáink rendre behúzódtak a zord télből az ölembe, és lustán dorombolva élvezték a kazánból áradó meleget. Volt is balhé mindig, amikor elindultam a dolgomra, és kitessékeltem őket is: meresztették a karmaikat, és felháborodottan fújtak felém. De aztán szent volt a béke. Kajmos már nem fog az ölemben ülni telente a meleg kazán előtt, azóta árammal fűtünk. Pedig a gyújtós hasogatásának hangja, pattogása a tűzben, az óvatlan pillanatokban kicsapó füstpamacsok jellegzetes szaga mind hiányzik évek óta. Azt a békességet idézik, amit csak gyermekkorban érez az ember, a világ bajairól még tudomást sem véve. De később a boldog gyermekkor emlékei is segítik a belső béke továbbélését. Meg az unokák, és persze, Kajmos is. 
 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)