Lépésben

Sok-sok évig voltam bejárós, s akkor a fejemben ott villogott a buszmenetrend, hogy melyik járatot érem el, ha ide vagy oda megyek a városban. Mióta városi lettem, élvezem annak a luxusát, hogy Egerben bárhová eljutok gyalogszerrel. Sportot űzök abból, hogy mindenhová gyalog járok, s mióta okosóra simul a csuklómra, azt is látom, hogy sok ezer lépést tettem meg.

A városi séta csak bemelegítés, mert az igazi kalandok a természetben várják a számítógéptől meggördült hátú, sajgó nyakú vándort. Kell valami, ami kimossa a fejemből a stresszes gondolatokat, s megmozgatja a tagjaimat. A túrázás terápiás hatású, igaz, amikor Kékestetőre kaptattam fel Mátraházától, legalább 140-nel dübörgött a szívem, a bakancsom alatt pedig görögtek a kis gonosz kövek, emlékeztetve, könnyen hasra eshetek. A panoráma azonban kárpótolt. 

Amikor az egyik szombaton felértünk az ország csúcsára, meglepő látvány fogadott: motorosok hada lepte el a Kékestetőt. Elvesztett motorostársaikra emlékeztek az ottani találkozón, és imát mondtak értük közösen. Vigyázzatok magatokra, kötötték egymás lelkére. Majd felbúgtak a lóerők, és újra nekivágtak a kanyargós mátrai utaknak. Fájdalmasan emlékezetes szombat volt, de azóta is követelt már emberéletet a veszélyes mátrai útszakasz. 

Lassan jársz, tovább érsz, tartja a régi mondás, de akár így is csavarhatnánk: tovább élsz. A mátrai utaknak ugyanis nem csak a száguldás adja a varázsát.    

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)