Siker

Épp annyira szubjektív, amennyire egyezményes, sokféle, mégis mérvadó, és mára egyfajta státusszimbólum: a siker. Szubjektív, hiszen, ami nekem kemény munkával elért, áhított siker, az lehet az olvasónak természetes, vagy éppen a legrosszabb rémálma.
A siker mint cél már egészen kicsi gyerekkorunktól velünk van. Ezt tanuljuk az óvodában, mikor mondókát adunk elő az anyák napi műsoron, az iskolában, mikor szépen kanyarítjuk a betűket vagy jó jegyeket szerzünk, és tökéletesen mutatjuk be a talajtorna-gyakorlatot. Ettől lesznek büszkék a szülők az értekezleten, mikor kiemelik, hogy a gyereknek csupa jó jegye van, és még a magatartása is szuper, ráadásul a közösségnek is aktív tagja, mindenki szereti.
Nem esik szó viszont a renitens gyerekről, aki már nem kifelé bámul az ablakon, hanem sikerült az órák többségén koncentrálnia, felmondania a leckét, és nem is hiányzik a felszerelés az iskolatáskából. Azért sem jár dicséret, ha a szorongó hallgató, aki eddig másoknak súgott, bement vizsgázni és nem blokkolt le beszéd közben. Valahol realitás ez, hiszen ebben a társadalomban vajmi keveset számít majd az egyéni fejlődésünk. Nem önmagunkhoz, másokhoz mérnek, ha a boldogulásról van szó. Egy élet is kevés talán hozzá, hogy emlékezetünkbe véssük, az emberfeletti erőfeszítések árán hajszolt siker nem másokhoz, hanem mindig önmagunkhoz mért egység. Nem csupán megfoghatatlan, de önmagában nem is tesz maradéktalanul boldoggá.

Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock