Élet és halál novembere

A novembert általában nem szeretjük. Végleg véget vet a kellemes ősznek, nyirkos ködöket, koraesti sötétséget, fagyokat, havat is hozhat. Az elmúlás havának is tituláljuk. Igazából magam sem tudom, szeretem-e vagy sem e hónapot, annyi keserédes emlékem fűződik hozzá. 

A hónap az elhunytainkra való emlékezéssel kezdődik, és bizony, ma már mindenkit csak a temetőben kereshetek fel, akivel a szülőházamban éltem. A november elseje viszont mindig kettős érzés volt számomra, édesanyám születésnapját is ekkor ünnepeltük. Másoknak furcsa lehet, de nekem természetessé vált, hogy előbb fehér krizantémmal az elmúlásra emlékezni mentünk a sírkertekbe, majd piros rózsával, nevetés közben éltettük az életet. Anyámat a névnapján is novemberben köszöntöttük, de éppen húsz éve, egy szokatlanul verőfényes és enyhe novemberi délután volt az is, amelyen felhívott a kórház főorvosa, hogy anyám végleg eltávozott. Novemberben született a jelenleg élő legközelebbi vérrokonom, a unokaöcsém is, és e hónapban ünnepeljük feleségemmel a házassági évfordulónkat. 

Szép vagy éppen szomorú emlékekben persze minden más hónap bővelkedhet, kinek-kinek az élettörténete szerint. A keserédes novemberrel mégis szerencsésnek érzem magam. A ködös estéken jut idő a megfelelő helyükre tenni a gyász és az öröm időszakait, a lét és a nemlét dilemmáját. S ha a helyére került az élet és a halál kapcsolata, tartalmasan folytathatjuk a mindennapjainkat. Nemcsak novemberben.