Nagy Feró: optimistán mentünk bele a reménytelenségbe

– Bizonyára sok emlék köti ide. Mi jut eszébe elsőként?

– Egy igen negatív élmény. Itt játszottunk a ­szabadtéri színpadon, és egy kommunista rendőr bejött az első sorokba. Aljas módon befújt egy könnygázsprét, de annyira, hogy alig bírtunk a színpadon is énekelni tőle. Észrevettem, hogy ki az. Ment kifelé, én meg mondtam, hogy kapják el azt az embert! Megállt a kapuban, tisztelgett a főkapitánynak vagy nem tudom, hogy kinek. Ennyi. Rendőrségi provokáció volt...

– Bizonyára akad számos pozitív emlék is...

– Persze, hát’ ne vicceljen, a borok! A Szépasszony-völgy a világ egyik legjobb helye! A történet, amit az imént meséltem, nem tudja elhomályosítani a szép élményéket. Sőt, itt már ittam igazi egri bikavért is! Néha amit a boltokban lehet kapni, hát az... Nos, rendszerint meg szoktam kérdezni, hogy: Tessék mondani, ez mi?! (nevet) Tehát jó kis borokat kóstoltunk itt, közben sokat beszélgettünk, és az ember a bortól csak okosodik (mosolyog).

– Két Heves megyei tagja is van a zenekarnak: a herédi Laczik Fecó és a selypi Tari Botond (kollégánk, Tari Ottó fia – a szerző). Ennyire jó zenészekkel teli a megyénk?

– Ők ketten nagyon jók, az biztos (hangosan nevet)! A Fecó már húsz-huszonöt éve van a zenekarban, a kis-Tari pedig öt-hat éve. Jó zenészek mindenhol vannak, csak hát a lehetőségek nem mindig adottak. Egy értelmes ember pedig mindig két fajta út közül választhat, mint annak idején mi is: az egyik az alkohol, a másik pedig járhatatlan.

– A Beatrice negyven éve alakult. Hogyan összegezné röviden ezt az említett időszakot?

– Optimistán mentünk bele a reménytelenségbe. Csoda, hogy túléltük, és itt vagyunk, új dalokat is írhatunk. Nem elégedetlenkedni kell, hanem elfogadni a világot, úgy, ahogy van.

– Ha magyar rockereket kérnénk meg arra, hogy említsenek meg három meghatározó magyar rockzenészt, önt biztosan sokan mondanák. A bulvársajtóban, továbbá különböző műsorokban is többször szerepel. Összeegyeztethető ez a kettő?

– Abszolút. Csak Magyarországon van egyfajta elképzelés, hogy egy rockzenész nem vesz részt semmiben. Azt gondolják az emberek ­róla, hogy hajnalban ér haza, aztán iszik, aztán koncertezik, aztán megint iszik, s csajozik. De ez nem így van. Ez nem a teljes szabadság, nem ezt kell megélni, ez közhely. Például Mick Jagger is volt sokszor a televízióban, és senki nem szólt rá semmit. Ám említhetek bárkiket, mondjuk a Sex Pistolst. Elmentek a tévébe, és behánytak... De elvállalták! Nos, nincs mit összeegyeztetni. Ha a médiában nem vagy, nem vagy sehol! Tudomásul kell venni. Az pedig, hogy celebnek hívod, vagy minek, az már a te dolgod.

– Az egyik tehetségkutató egyik adásában egy versenyző visszautasításakor megjegyezte, hogy ön valójában nem is tud énekelni...

– Egy szőke csaj volt, és igen, megkérdőjelezte az énektudásom. Én meg azt mondtam, lehet, hogy nem tudok énekelni, de én vagyok a Nagy Feró! Ez a lényeg, a többi az kamu!

– Milyen valójában Nagy Feró?

– Nagyon rendes, én nagyon szeretem! (mosolyog) Néha nehéz vele, néha hisztis...

– A zenén túl milyen területek állnak közel önhöz?

– A színház nagyon: néha azt gondolom, hogy én már majdnem színész vagyok. Aztán, ami még kedvencem, a ­foci. De én magam futballozom! Évente háromszor-négyszer síelek is. Ezek a főbb hobbijaim. Meg egész nap a kertemben bogarászom.

– Zöldségeket, gyümölcsöket termeszt?

– Áááá, nem... Hatszáznyolcvan négyzetméteren mire levágom a füvet, az is egy hét. Fenyőfákat ültettem, azok ma már nyolc-tíz méteresek. Úgy néz ki a birtokom, akár egy szép park.

– Ön szinkronizálta a Ford ­Fairlane-t. Ford és Feró hasonlítanak?

– Ennek az eléggé pikírt alaknak a lelkivilága teljesen olyan, mint az enyém. De most én kérdezek: szereti ön a filmet?

– Tulajdonképpen igen...

– Érdekes, a csajok többnyire nem szeretik, mert ez egy hímsoviniszta szerep...