Koltai Róbert: „A színpad ott van, ahol én”

– Sose halok meg? Az első hetvenöt című kötetének bemutatója apropóján érkezett Egerbe. A mindennapokban mennyire van jelen ez a dilemma?

– Jó dolog életben lenni, meg sokáig életben maradni, de nem olyan holtversenyeket akarok megnyerni, melyekben a legjobb barátaim esnek ki mellőlem. Ez egy mély fájdalom a mindennapokban. Nagyon nagy korszakot éltem meg pályám kezdetén, amikor a kaposvári színházba kerültem, és az ország egyik legrosszabb színházából – talán az én részvételemmel is – az ország egyik legjobbját teremtettük meg. Ez óriási dolog volt, és akikkel véghez vittük, pótolhatatlanok. Ebben a hosszúra nyúlt életben, melyben mindvégig színpadon voltam és vagyok, úgy érzem, őket is képviselem kicsit, akik már nincsenek itt.

– Hogyan látja a felnövekvő generációt?

– Úgy vélem, nagyon nehéz nekik. A mi időnkben még rengeteg tévéjáték volt, melyeken felnőtt egy színészgeneráció, de ma már annyira drága egy-egy film, hogy a rendezők nem mernek pályakezdőket bevállalni. A tévéjátékokban meg lehetett tanulni a szakmának azt a részét, amit a színházban, színpadon nem, csak a filmben. És miután erre egyre kevesebb a lehetőség, úgy ítélem meg, a fiataloknak nehezebb feltűnni, mint nekünk volt.

– És van, amiben könnyebb előre lépniük?

– Azt hiszem, a könnyű, könnyebb kifejezés a művészetben nem nagyon fordul elő. Egy neves gondolkodó mondta, és ez szerintem az alkotásra éppúgy érvényes: „A tudomány nem ismer széles országutakat, s csak azok remélhetik, hogy napsütötte ormait elérik, akik nem riadnak vissza attól, hogy meredek ösvényeinek megmászása fáradságos.” Vannak olyan magasságok, amiket ki lehet hagyni, de jellemzőbb, hogy bizonyos pillanatokban rettenetesen meg kell szenvedni. Főleg a sikerért és elismertségért. A legszerencsésebbnek azt találom, ha létrejönnek jó, erős csapatok. Ahol jó focizni, jó játszani, mert visszakapja a labdát az ember, és adni is tud.

– Az előadáson elhangzott egy mondata: „ott a színház, ahol te vagy”.

– Ahol elhiszem, hogy tudok valamit csinálni, figyelnek rám és értéket adok, mind lehet színpad. Mindegy, hogy az Operaházban van az, vagy az egri megyeháza dísztermében, vagy egy kocsmában; nem szoktam osztályozni a helyszíneket. Ami egyedül fontos számomra, hogy kapcsolatot teremtsek a nézőkkel, lássam őket, hagyatkozhassak a visszajelzéseikre.

– Van egri kötődése?

– Igen, megkaptam Heves megye művészeti díját, de már lehet, hogy kihúztak a listáról, mert sehol nem említik. Pedig legalább négy-öt nagy sikerű előadásban szerepeltem itt, például a Liliomfi, Tisztújítás, Magyar Elektra, Háromszoros vivát című darabokban.

– Művészkörökben gyakran elhangzó mondás, hogy a csúcson kell abbahagyni. Van ebben ráció? Egyáltalán érzi az ember, ha már ott tart?

– A színészetbe csak belehalni lehet. Időskorban sem szükségszerű, hogy felhagyjon vele az ember, hiszen szerepek mindig vannak. És amíg ilyen hangulatú esteket lehet tartani, mint a mai, addig nem érzem, hogy vissza kéne vonulnom, el kéne menekülnöm. Nagyon élvezem a színpadot, a forgatást, sőt, jobban élvezem, mint a pihenést. Abban semmi jót nem találok, csak nehezedik tőle az ember. Tizennégy-tizenöt darabban játszok jelenleg, a Katona Józseftől kezdve a József Attila színházon át a magánszínházakig számos helyen. Az előadottak közt pedig van olyan, ami húsz éve levehetetlen, annyira szereti a közönség.

– Tehát valóban összefüggés van a tevékeny életmód és hosszú életkor között?

– Jót kell csinálni.

– Ismét a könyv címét idézném: az első hetvenöt. Mit tervez a következő hetvenötre?

– Most úgy érzem, nagyon jó periódusban vagyok. Remélem, hogy sikerül majd összehozni egy filmet, bár konkrét terveim egyelőre nincsenek. Sok jó előadást szeretnék még játszani, és a mostaniakat is – örömből.