Schmiedmeiszter Szilvia: a kórusok úgy működnek, akárcsak egy nagy család

– Hogyan fogadta a munkájáért megítélt elismerést?

– Nagyon meglepődtem. A környezetemben volt, aki úgy reagált, hogy na végre, de én egyáltalán nem ezt éreztem. A kórus még csak nyolcéves, és magamat is fiatalnak gondoltam egy ilyen elismeréshez. De megnyugtattak, hogy ez azt jelzi, a város figyel ránk, értékeli a munkánkat. Ez visszaigazolás, hogy jól végezzük a dolgunkat.

– Az elismerés különösen hangsúlyos annak fényében, hogy egy ideig kétséges volt, a jelenlegi pályáját választja-e.

– Igen, hiába mutatott minden e pálya irányába, és biztatott nagyon a nagymamám is, én talán dacból, de elutasítottam ezt. Pedig tényleg nem volt más utam. Háromtól nyolcéves koromig szerepeltem a Madách Színházban, majd a Magyar Rádió Gyermekkórusának a tagja voltam, utána pedig az Operaház Gyermekkarába jártam. Mindenki azt mondta, menjek énektanárnak. Amikor gimnáziumban eljött a felvételi ideje, jelentkeztem több helyre is, de az egri főiskola ének-zene tanár és karvezetés szakját csak utolsóként jelöltem meg. Mégis oda vettek fel, de akkor már persze nem bántam, sőt! Ráadásul budapesti lányként teljesen beleszerettem Egerbe, tehát mindennek pontosan így kellett történnie.

– És innentől már sínen volt a pályája?

– Egyáltalán nem! A főiskola után egy álomállást kaptam, rögtön egy énektagozatos középiskolába kerültem Kőbányán. De nyolc hónapnál tovább nem bírtam ott. A tagozatos gyerekekkel könnyű volt, de a többi osztállyal, ahol volt több problémás tanuló is, egyszerűen nem bírtam. Vannak tanárok, akik pont ilyen helyzetben tudnak kiteljesedni, de én nem ilyen vagyok. Mindenesetre ezt akkor óriási kudarcnak éltem meg. Két évre ki is mentem Ciprusra, gyermek- és sportanimátor voltam hotelekben, nagyon szerettem. Amikor hazajöttem, Egerbe vezetett vissza az utam. Elkezdtem a főiskola politológia tanszékén dolgozni, és egyre inkább foglalkoztatott egy fiúkórus létrehozásának gondolata. A fordulópont egy bécsi út volt, amikor is betévedtem a Bécsi Fiúkórus egyik koncertjére. Én korábban még nem hallottam fiúkórust, az élmény teljesen lenyűgözött, és ott gyakorlatilag megpecsételődött a sorsom. Rám egyébként is az jellemző, hogy hirtelen döntök, ott akkor elhatároztam, hogy megvalósítom az álmom. Hónapokig tartott, de aprólékosan megterveztem mindent, még a kórus nevét is kitaláltam.

– Majd bekopogott az egri érsekségre a tervével.

– Majdnem. Érsek atya tréfásan mindig azt mondja, hogy az utcáról mentem be az elképzelésemmel, de meg kellett küzdeni érte. Először csak felhívtam az érsekséget az ötletemmel, és kérték, hogy küldjek róla egy rövid összefoglalót. Bennem akkor már megfogalmazódott egy komplett húszéves terv, így megírtam és vártam. Ezt egy komoly felvételi beszélgetés követte, aminek a végén érsek atya bizalmat szavazott nekem, és néhány hét múlva augusztus 20-án megalakult az Egri Érseki Fiúkórus.

– Mennyire volt nehéz a kezdeti időszak?

– A kórusoknál az az igazán jó, hogy úgy működnek, mint egy nagy család. Ez a mi esetünkben is így van, a szülők, nagyszülők is rengeteget segítenek az elejétől fogva. A gyerekek esetében nagyon látványos, hogy a kezdetekhez képest ma már mennyivel fegyelmezettebbek, összetartóbbak és segítőkészek. Nagy öröm, hogy már kialakult a kórus elismertsége, a fiatalok szívesen jönnek hozzánk énekelni, ami óriási dolog, nincs probléma az utánpótlással. Általánosságban azt tapasztalom, hogy egy kórus körül minden lassan és nehezen halad, kivéve a gyermekek fejlődése, mert az gyors és csodálatos.

– Az elmúlt évben többször is koncerteztek külföldön, a jövőben is terveznek hasonlót. Mi az, amit még szeretnének megvalósítani?

– A fő cél természetesen az, hogy hosszú távon minél kifinomultabb, igényesebb legyen a kórus. De van még számos olyan dolog, amit jó lenne elérni. Szeretnénk például új cédét készíteni, de nagyon fontos lenne az is, hogy tudjanak a gyerekek tisztán intonálni, kottát olvasni. Én erre tettem fel szakmailag az életem, a fiúkórusra. Nekem már az is óriási ajándék, hogy tizennyolc fiatal rendszeresen itt van, és nem otthon a gép előtt. Nagy szerencsém van, mert egy válogatott, remek csapatot irányítok, olyanokkal dolgozom együtt, akiket én választok ki, tudnak énekelni, van hallásuk, tehetségesek. Így ez már nem is annyira munka, mint hobbi, szórakozás, ezt így szeretnénk folytatni a jövőben is.