Elkápráztatta a közönséget Egerben a vajdasági írófejedelem

– Palics nem a világ vége, hanem a világ közepe! – mondja Tolnai Ottó. Szabadka pezsgő, kulturálisan gazdag és tobzódó város volt a Vajdaságban, ám amikor a határok kalodába zárták, megállt a fejlődésben. A mellette, egy gyönyörű tó partján fekvő Palics beleillett a Monarchia fürdőinek sorába, ahol szívesen töltötték a nyarat eleink. Házai, villái oromzatát, díszeit erdélyi ácsok faragták, az egyik leggyönyörűbb épülete pedig a női strand szecessziós épülete volt, ami ma is áll. – A férfi­strandot már lebontották, jegyzi meg Tolnai.

Nem csoda, hogy sokan töltötték itt a nyarat, mint például Kosztolányi, de itt volt fürdőorvos Csáth Géza is. Ebbe a tágasságában és szépségében elragadó, magyar szellemiséget sugárzó fürdővárosba – ahol az író felesége született – a délszláv háború után költöztek Tolnaiék. S itt, az egyik legszebb villában élnek, melyet homokvárnak neveztek el. Több oka is van ennek. Gyermekkorában a Tisza-parton komoly homokvárépítő mesternek számított, ez a ház pedig porlékony szilikátbetonból épült, s a falakból a födémből időről időre pereg a homok. Ezt is – mint annyi más apró, az életben maradáshoz mégis fontos dolgot – megírta már, s most közel a nyolcvanhoz, tréfásan megjegyzi itt, Egerben, Molnár Ferenc könyvtárszobájában: Vénségemre beköltöztem a saját metaforámba...

Ha már Eger, akkor Gárdonyi Géza. – Volt egy „szövegcsém” Gárdonyiról – mondja –, mely a Vajdaságból áttelepült költők, írók és irodalomtudósok által 1992-ben, Veszprémben alapított és híressé vált Ex ­Symposion című irodalmi és művészeti folyóiratban jelent meg. Erre az estére készülve elővettem azt az írását, s most átírtam, majd szétírtam...

Tolnai tolmácsolásában ez a mű éppen úgy hangzik, mint amilyen az egész életműve, s amilyen maga az író, a személyes találkozások alkalmával. Megragad minden apró részletet, amikből aztán felépít egy új szöveguniverzumot, miközben mintegy mellékesen olyan irodalmi, történelmi összefüggéseket talál, amik talán senkinek sem jutnának eszébe. Az ő felolvasásában azonban evidenciákká nemesednek.

– Nem tudok általánosságokban fogalmazni, csak apró darabkákból kirakni az egészet, mint egy mozaikot – mondja.

Szavai nyomán tobzódhat a hallgató – és persze adott esetben az olvasó – a magyar nyelv és kultúrtörténet tengerében, vagy legalábbis palicsi tavában. Ahogy egy barátom fogalmazott: Amikor megszületett Tolnai Ottó, bekapcsolták rajta a „Folyamatosan beszélek, és abból irodalom lesz” feliratú gombot... S szerencsére nem kapcsolták ki azóta.

A Gárdonyiról mint költőről született írásban így ír, részben Kosztolányit citálva: „Mindig szerettem a kismestereket. Különösen a vidéki kismestereket. Magamat is annak vélem, minden világi maníromnak ellenére. Lévén, hogy a lényegében világi manírjaim is e vidéki kismester stratégiájának szerves részei. Gárdonyi vidékinek hirdette magát..., s az is maradt holta napjáig, pedig nem volt vidékies... Gárdonyi Géza jelentős költő. Ami először feltűnik az olvasónak, az az egyenletes, sugárzó melegsége. Szelíd és egyszerű, tárgyaival szemben pedig szerény, majdnem alázatos. Igénytelenül nyúl hozzájuk, és minthogy biztosan uralkodik rajtuk, hirtelenül felcsigázza igényeinket.”

Került szó a kisebbségi létről, létezésről is az esten. Mint mondja, a kisebbség megőrzi, ami van, ami maradt. Őrzi a nyelvet, s nyelvében Isten eszméjét.

– Úgy léptem porondra, hogy hátam mögött volt a vasfüggöny. Azt sem tudtam, mi van a vasfüggönyön túl, de azt sem, mi van innen. Pedig pipiskedve átnézhettem Magyarországra, s láthattam szabad szemmel is a szegedi fogadalmi templom tornyait...

Itt, Egerben, ebben az irodalmi szalonban azonban nem kellett lábujjra állnia, hogy magába szívhassa az irodalom bódító illatát. Örömmel tekintett szét Molnár Ferenc nappalijában. Felfedezte azokat a könyveket, amik számára is fontosak voltak élete során, s pontosan tudta, hol kell lenniük azoknak a könyvespolcon. Mert a fontos köteteknek helye van. Jó és biztos helye egy ilyen közegben.

Mindig arra vágyott, hogy egyszer részese legyen egy olyan estnek, amely egy otthonos szobában zajlik, ahol valóban a könyvek, az irodalom szelleme lengi be a teret. Ez az áldott pillanat most jött el. Egerbe kellet eljönnie, hogy részese legyen ennek a kegyelemnek.

Tolnai Ottó Magyarkanizsáról indult, ma Palicson él

1940. július 5-én született Magyarkanizsán. 1955–1959 között a zentai magyar gimnázium tanulója, 1956-tól publikál rövidprózát, 1960-tól verseket. 1959-től az újvidéki Magyar Tanszék hallgatója. 1961-tól az Újvidéken megjelenő Ifjúság hetilap Symposion című művészeti mellékletének szerkesztője. Első verseskötete, a Homorú versek megjelenésének évében, 1963-ban Zágrábba költözik, ­filozófiai tanulmányokat folytat. 1964-ben megjelenik az Új Symposion folyóirat, melynek 1974-ig szerkesztője. 1969–1972 között a folyóirat főszerkesztője. A cenzúra, vádemelés, bírósági ítélet következtében le kell mondania a lap vezetéséről. 1974–1994 között az Újvidéki Rádió művelődési műsorainak szerkesztője, képzőművészeti kritikusa.

1966-tól 1990-ig a Jugoszláv Írószövetség tagja. A szövetségnek, amely az államalakulattal egy időben felbomlott, ő volt utolsó elnöke. 1990-től a Magyar Írószövetség tagja. 1992-től a Veszprémben megjelenő Ex Symposion főszerkesztője. 1994-től Palicson él.