A hetvenen túl is muzsikál a legidősebb utcazenész

Hangszeren játszani mindig örömet okoz. Viszont, ahogy korosodik az ember, még a fellépések is egyre fárasztóbbak lesznek, nem is beszélve az utcazenélésről. A művész ki van téve az időjárás viszontagságainak, s néha nem leányálom a nagy melegben az utca népét szórakoztatni. Nemcsak szellemi frissességre van szükség, de a fizikai állóképességre is. Az idei egri Utcazenészek Versenyén a legidősebb fellépő címmel büszkélkedő Domoki Ivánnál a maga 76 évével sem panaszkodhat, nála mindkettő rendben van.

Sokszor hallani, hogy valakit korán megérintett a zene varázsa. Az 1942-ben született Iván édesanyja elmeséléséből tudja, egyéves múlott, mikor egy séta alkalmából alig bírta levenni a szemét egy szájharmonikázó utcazenészről. Úgy érzi, valami ott kezdődött el.

Vonzotta a zenélés, s még az sem zavarta, nincs hangszere. Botokkal imitálta a hangszeres játékot, míg végül kilencéves korára megkapta első szájharmonikáját. Lelkesen hallgatta a Szabad Európa Rádiót, főként a jazz- és blues-előadók ragadták meg. Annyira megtetszett neki ­Louis Armstrong trombitajátéka, hogy beiratkozik a zeneiskolába, ahová hat évig járt.

Bár a zene soha nem maradt ki az életéből, tanulmányaival más irányt vett. Az ember nemcsak akkor pislog, mikor a játékát hallgatja, hanem a végzettségei hallatán is. A tekintete mosolyog, örömmel fújja a szájharmonikát, s jól érzi magát. A bluesból az autentikus amerikait szereti, mint mondja: – Sokan gyűrik, de elég kevesen játsszák igazán jól.

A nagy kedvencen, a ­blueson túl, játszik egyházi zenét, régi magyar dalokat, s mostanság ír népzenét gyűjt. Meséli, hogy nem szokott leragadni egy stílusnál, amihez kedve van, azt játssza.

Az egykori tanár úr az évek alatt több zenekarban is megfordult, most is tagja egy zenetanárokból verbuvált csapatnak. Rendszeresen jelentkezik utcazenészversenyekre, megfordult már Szegeden, Veszprémben, Kapolcson, és más helyeken is. Kellemes társasági lény, így nem csoda, hogy szívesen hívják muzsikálni különböző megnyitókra is.

Kedélyesen meséli, hogy amikor zenél, eltűnik számára a külvilág, csak ő, a többi zenész és a hangok maradnak. Így járt Egerben is, ahol olyan önfeledten játszott majd két órán keresztül, hogy észre sem vette a rendezvény szervezőjét, aki egy zsűritaggal végighallgatta a műsorát. Azt mondja, nem a pénzért, hanem az érzésért, magáért a zenéért csinálja. Kora dacára sem ül a babérjain, folyamatosan fejleszti a játéktechnikáját, lesi az új fogásokat. Megbeszéli a többi zenésszel, mit és hogyan csinálnak, milyen technikákat alkalmaznak.

– Tanulni kell, mert az ember soha nem lehet elégedett a tudásával – vallja vérbeli pedagógusként. A játéka igazolja szavait, s akiben ennyi energia buzog, annak játszania kell. Bízzunk benne, még jó sokáig elszórakoztatja hangszerével a hallgatóságát.

Az életét végigkíséri a muzsika

Domki Iván kalandos életre tekinthet vissza. Veszprémben született, majd fiatalon Budapestre került. Laktak Nagyszénáson, majd végül Debrecenben kötöttek ki, ahol megállapodtak. Négy egyetemi diplomával rendelkezik, s mérnök-tanárként vonult nyugdíjba.

Édesapjának korai halála, a kissé zaklatott gyermekkora, problémás első házassága, sőt, az építkezése sem tudta megakadályozni abban, hogy mind a négy diplomáját megszerezze, mégpedig levelező szakon. Igen dicséretes kitartása segített ebben, s ez máig sem hagyta cserben.

Meséli, hogy a zenében mindenevőnek számít, csak valahogy a rap műfajával nem tud kibékülni. Mint mondja, vagy szavaljon valaki, vagy énekeljen. Az évek során a szájharmonika egyre többször került elő, de a trombitát sem hagyta abba. Ma is imád improvizálni, bármikor szívesen leáll játszani bárkivel.