Krüzsely Gábor festőművész az öt dollártól jutott az érdemkeresztig

– Régen, gyakorlatilag azóta kísérem pályafutásod, hogy feltűntél Egerben, s portrékat rajzoltál a Dobó téren. Nem olyan embernek ismertelek meg ez idő alatt, aki a kitüntetésekre hajtana, időről időre azonban helyben, s immár állami szinten is elismerik munkásságodat. Mit jelent számodra ez az ezüst érdemkereszt?

– Nem kell mindig menekülőre fogni, úgyis utolérnek... Az állami kitüntetés az tágabb értelemben társadalmi elismerés. Általában a társadalom delegálja azokat, akik ebben az eljárásban részt vesznek. Így ez egyfajta társadalmi szerepvállalásnak minősül. Amint az ember elfogad egy ilyen kitüntetést, az társadalmi felelősségvállalás is, példamutató viselkedésre sarkall. Az állami kitüntetés nagy közösségi elismerés. Irányt mutat az embereknek és még jobban fókuszba helyezi a kitüntetettet. Ezért külön felelősséggel jár. Innentől nem mindegy, milyen életet élek. Motivál, ösztökél, a továbbiakban még inkább oda kell figyeljek a részletekre. Az ember reflektorfénybe kerül, s még olyanok is felkapják a fejüket, akik a mindennapjaikban nem foglalkoznak képzőművészettel. S ha a festményeken túl esetleg érdekel valakit az az életszemlélet, vagy -felfogás, ami az én életutamat jellemzi, az lehet hasznos a közösség számára is. Akár formálhatja is az embereket.

– Valóban sajátos módon rendezted be az életedet. Egyfajta természetközeliségben töltöd a mindennapjaidat. Ez hogyan lehet példa, hogyan juthat el ez a szemlélet az emberekhez?

– Ez hosszú folyamat. Öt dollár volt a zsebemben, amikor Magyarországra, Egerbe érkeztem. Ennyivel kellett elkezdenem mindent. Onnantól az utam az emberek szeme előtt zajlott, hisz – ahogy említetted – utcai portrérajzoló voltam, látták folyamatosan, mit csinálok. Aztán jöttek az első egri kiállításaim is, tehát eléggé átlátható, transzparens volt a fejlődési pályám. Ez pedig ad az embernek valamiféle hitelességet. Mindenki számára egyértelmű, hogy ez nemcsak egy jó sztori, hanem maga a valóság. A közösség és a közönség szeme előtt jártam végig az utamat. Aztán a sors és az anyagiakban való szűkösség hozta úgy, hogy olyan életet kellett itt felépítenem, amiből hiányoztak a lakhatás alapvető pillérei, mint az ivóvíz, a földgáz. A Dónát dűlőben építettem föl a műteremlakásomat, ahol meg kellett oldanom a szennyvízkezeléstől kezdve a csapadékvíz hasznosításáig mindent – s ez is elég átláthatóan zajlott, a lehető legnagyobb lelkiismerettel oldottam meg. Ez pedig már túlmutat a társadalom szabta határokon. Az univerzumnak vannak rendezőelvei, amelyek szerint működik minden, amelyek mentén a természet – vagy Isten, ahogy tetszik – mindent a helyére rak. Ezek az apróságok előbb-utóbb elkezdenek együtt dolgozni. Az embernek odaadják a szülei a lehetőséget, megalapozzák, elősegítik a továbblépést, s ha következetes maradsz, ezen az úton indulsz el és haladsz tovább, akkor létrejön egy erős fundamentum, amire bátran lehet házat, tornyot építeni. Lehetőleg ne elefántcsonttornyot...

– Az elefántcsonttorony-építés nem áll azért nagyon távol tőled. Volt idő, amikor kifejezetten remetei életmódot folytattál a szőlődombok között...

– Erőt kell gyűjteni. Az erőgyűjtéshez és ahhoz, hogy az ember tisztába tudja tenni a dolgait – gyakorlati, mindennapi apróságokat, magánéleti, lelki problémákat –, szükség van a magányra. Az ember magára zárja ilyenkor az ajtót, nem kezd el inni, nem esik kétségbe, hanem tisztába teszi magában a dolgait, vagy kimegy az erdőbe meditálni. Valami olyan dolgot csinál, amitől erőre kap. Nem a zsibbasztás, a felejtés és a meghátrálás a megoldás. Meg kell állni néha, és hagyni, hogy utolérjenek a dolgok, és akkor kell szembenézni velük.

– Abból, amit elmondasz, úgy tűnik, sok mindennel meg kellett birkóznod. Kétségbeesés sohasem fogott el?

– Dehogynem! Mi az, ha valaki kétségbe esik? Átmenetileg elhagyatottá válsz, úgy érzed, minden összeesküdött ellened... A kétségbeesés mint állapot: komposzt. Bár a szaga nem jó, de táplál, mint híg trágya a termőtalajt. A hamvakon még szebb, gazdagabb, erősebb vegetáció sarjad egy-egy hatalmas tűz után a földből. Ha az ember így kezeli a kétségbeesést, akkor még erősebben folytathatja a munkát, ha nem, akkor elsüllyed benne. Az egyensúly megteremtéséhez szükség is van erre. Nem lehet, hogy mindig csak az egyik serpenyőbe kerüljenek dolgok. A mérleg nyelve csak akkor billen ki a holtpontról, ha időről időre a mérleg egyik, majd a másik karja hordoz nagyobb terhet.

– Ez a rendezőelv a képeiden – bármelyik korszakodból szemelgessünk is – felfedezhető.

– Mindig a saját házunk táján kell takarítanunk. Ha a külső körülményekkel törődök, akkor olyanná válok, amilyenek a körülmények. Ezért kell nagyon figyelni arra, hogy ne vesszünk el a befolyásoló tényezők tengerében, hanem megtanuljuk magunkat a felszínre hozni. Utána jöhet el az a kegyelmi állapot, amikor az ember megkapja az impulzust és rákapcsolódik a kollektív tudatmezőre. Ekkor jönnek, jöhetnek mindenféle kócok. (Utal a Kepes Intézetben rendezett Kóckontakt című kiállítására. A szerk.) Amik aztán megmozgatják azokat, akikben megvan a nyitottság, akik hagyják, hogy megérintse őket. Kapnak valamiféle pozitív impulzust az univerzumból. A rendfenntartás a dolgom. Rend uralkodik a naprendszerben, rend a Földanyácskában, s ennek a lenyomata kell legyen a festmény is.

– A portrérajzolástól a kócokig hatalmas utat jártál be. Hogyan értékeled ezt az ívet, vonalat?

– Festettem én már kócokat húsz éve is, a portrérajzolás meg kifejezetten a megélhetésről szólt.

– De a portré most is visszaköszön a munkáidban.

– Az utcán magabiztosan kell dolgozni, nem lehet hibázni, akkor sem, ha néha a minőség rovására megy is. Ott grafittal dolgoztam, s olyan dolgokat tudtam meg rajzolás közben erről az eszközről, agyagról, amit máshogy sohasem tudhattam volna meg. A vonalak, meg a magabiztos eszközkezelés ott gyökerezik, a Dobó téren. Hat éven át napi nyolc-kilenc órát folyamatosan rajzoltam, s ez szépen összerakta az eszközkezelés biztonságát.

– Ezt a fajta biztonságot dokumentálod is. Készítesz olyan videókat, melyeken látszik az alkotás folyamata, a vonalak kezelése és születése.

– Ezek azért készültek valójában, mert sokan – még szakmabeliek is – nem akarták elhinni, hogy szabad kézzel dolgozom. Ez felbőszített, mert kényesen ügyelek arra, hogy amit kiadok a kezemből, az mind szabad kézzel szülessen, csak így dolgozok. Ezért csináltam ezeket a videókat, melyeken bemutatom a hitetlenkedőknek, hogy ez működik, s van olyan kéz, ami ezt meg tudja csinálni. Mindemellett az üzenetnek kell átmennie, a hatásnak kell meglennie, nem a technika a legfontosabb, de számomra ez az egyetlen járható út. Az én üzenetem csak a kezem által juthat el a nézőkhöz, az emberekhez. Táptalajnak kell lennie annak, amit lerajzolok, megcsinálok, ahhoz, hogy az emberben megszülessen a későbbiekben valami olyan dolog, amihez nekem már semmi közöm sincs. Olyat kap, amit akár a természet is adhatott volna. Én csak közvetítek. Az ember szépsége a művészetekben – írásban, képzőművészetben, zenében, minden másban – nyilvánul meg. A művészet maga a teremtés, a teremtés maga a természet, a természet pedig maga az Isten.