Legújabb regényének születésébe engedett bepillantást Darvasi László

Lírai, szép könyv, jellegzetes, tipikus Darvasi-regény a Magyar sellő, melynek születésébe engedett bepillantást a szerző, aki tipikusan magyar írói életutat mondhat magáénak. Költőként bontogatta szárnyait a nyolcvanas évek közepén – ekkor kezdett ugyanis írogatni a 20-30-40 wattos lámpaégők fényében. Számára is – csakúgy, mint kortársai többségének – a vers volt a kézenfekvő megnyilatkozási forma.

– Ha van benned valamiféle idegenség, különleges megszólalási vágy, egyfajta furcsa, megformálatlan szenvedély, amit formába akarsz illeszteni, arra a legalkalmasabb a vers – mondja Darvasi. Hozzátéve, hogy manapság ez az írói attitűd megváltozni látszik. A mai író nemzedék – 20–25 éves fiatalok – bátran és szemrebbenés nélkül írnak regényeket kezdetnek.

Azt gondolnánk pedig, hogy ehhez a műfajhoz nagy élet- és írói tapasztalat szükségeltetik. Ő mindenesetre az első két verseskötete megjelenését követően jött rá arra, hogy a vers csak mint az élet egyik legszebb eseménye érdekli. A versíró ugyanis mindig befelé megy: egy pontot keres. Míg a prózaíró körbe-körbe jár. Meg-megáll, elidőzik, visszafordul. Egy vers, az nem fordul vissza, nem tűnődik, nem bizonytalankodik. A vers keresi azt az izzó, belső pontot, ami a mindenség esszenciája. Darvasi felismerte, hogy sokkal inkább érdekli a prózaírásban rejlő sokszínűség, s elkezdett novellákat írni. Rájött, hogy a novellában minden mondat, minden szó fontos. Ebben a műfajban nem lehet lógó, vagy odavetett félmondat. A nagyobb formátumú regényben lehet, az ugyanis hömpölyög, mint egy folyó, ami megannyi hordalékot visz, sodor magával. S jöttek is a nagylélegzetű művek az életműben.

Szerzőnkkel kapcsolatban elsősorban a Könyvmutatványosok legendája című regénye nyomán kezdték el emlegetni a „mágikus realizmust”, mely jellemző rá, a történelmi háttérben való mozgás mellett. Ennek kapcsán elmondta, hogy igen erős fantáziával bír. A kezét inkább kell visszafognia, mintsem nógatni azt. Több kort és korszakot dolgozott föl műveiben, aminek az az oka, hogyha visszamegy az időben, akkor szabadabbnak érzi magát, többet tehet, meseszerűbb, legendaszerűbb lehet. Míg amikor a ma történéseivel foglalkozott, a konkrét magyar valóságot próbálta meg kis etűdökben ábrázolni – például az Isten, haza, csal című könyvében – akkor érezte, ott lóg fölötte a didaktika és a publicisztika Démoklész kardja. A ma történéseit meg lehet ugyan igazan, erőteljesen, kritikusan írni, mégsem biztos, hogy az – esztétikai értelemben – komoly dologgá válik. Nem biztos, hogy jó mindent megfeleltetni – véli az író. – A katarzis nem megfeleltethető. Az máshonnan, titkos és már-már megszólíthatatlan rétegekből serken elő. Az író célja pedig a katarzis elérése.

Az alkotás folyamatáról elmondta, hogy van, aki pontos vázlat alapján dolgozik, míg ő elindítja a történetet, s hagyja, hogy szép lassan menjen előre a maga útján. Az írásnak önálló ereje van. A szöveg mást akar, mint az író.

Nem volt ez másként a találkozónak apropót adó, most megjelent, Magyar sellő című regény esetében sem. Hisz legutóbbi egri jelenléte alkalmával beszélt már Darvasi a készülő műről. Akkor még egy Heinrich von Kleist átiratokat tartalmazó novellafüzért vázolt föl hallgatói előtt. Ehhez képest végül regény született, s – bevallása szerint – a kleisti hatások mellett komoly előképet jelentett – a talán nem elfeledett, de méltatlanul keveset emlegetett kiváló magyar író – Hajnóczy Péter munkássága. Hajnóczy szomorúan rövid pályafutása – harminckilenc évesen halt meg, alig hat évvel első novelláskötete (A fűtő, 1975) megjelenése után – alatt született művei (A halál kilovagolt Perzsiából, 1979, Jézus menyasszonya, 1981) komoly hatást gyakoroltak annak a kornak az írónemzedékére, illetve azokra a fiatalokra, akik akkoriban ismerkedtek a honi kortárs szépirodalommal, vagy kezdtek akár íróvá is cseperedni. Darvasinak – bevallása szerint – roppant fontos a Hajnóczy-életmű, ezen belül pedig az, hogy Hajnóczy rengeteget foglalkozott Kleisttel.

Sok más mellett Heinrich von-nak van egy története egy Kohlhaas Mihály nevű lócsiszárról – akinek történetét Sütő András is megírta Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájában, melyet Egerben Gali László rendezésében 1987-ben mutattak be, a címszerepben Csendes Lászlóval. Kohlhaas, miután rengeteg igazságtalanság éri, elindul a maga igazának az útján, s végül felrobbantja, lángba borítja a tartományt.

Rögeszme. Ez a rögeszme érdekelte Darvasit. Arról kezdett egymástól független, de németes hangulatú történeteket írni, hogy igazságunk rögeszméje hogyan juthat el a végletekig. Majd, amikor elkészült öt, ebben a hangulatban és gondolatkörben íródott novellája – melyeknek egyébként semmi közük nem volt egymáshoz –, akkor ötlött föl benne, hogy ezt akár regényben is meg lehetne – kellene – írni. Voltak karakterek, szereplők, atmoszféra, hangulat. Minden adott volt ahhoz, hogy ezekből a részekből egységes mű születhessen. Darvasi igazi írói, dramaturgiai feladatként látott hozzá a munkához. Össze kellett tolnia, össze kellett fésülnie ezeket a történeteket, s megtalálni a ritmust, ami a feszültségkeltéshez, majd a nyugalmi állapothoz elengedhetetlen egy regényben. A kleisti tudósítások közt fedezte föl annak a vízi emberkének a históriáját – ami Jókainál is előfordul a Hanyi Istók történetében – aki Magyar Sellőként emlegetett Kleist. Darvasi ebben a figurában találta meg azt a motívumot, melyre az egész regényt végül föl tudta fűzni. S e történeten keresztül a hatalom működésének természetét kutatta és próbálta megfejteni.

A regény nyelvezete a nagy német romantikusokat – Goethét, Schillert és persze Kleistet – idézi, miközben e szép, lebegő beszéd „virágoskertjéből” kidugja fejét a kígyó. Durva megjegyzések pattannak a felszínre – a kígyó durván ránk sziszeg. Darvasi szerint ennek esztétikai szerepe van. Azt kívánta modellezni, hogy létezik olyan, aki nagyon szépen és halkan, megnyerően beszél, közben a legnagyobb szörnyűséget képes elkövetni a szavakkal, a nyelvvel, s ugyanezt a szörnyűséget várja el egyben a nézőtől, hallgatótól is. Ezért próbálta az erős kifejezéseket nagyon szép környezetbe ágyazni.

Szorosan ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik Darvasinál a „bűnbeesés pillanatának” keresése. Az izgatja, meddig ártatlan még az ember, s hol jön el az a pillanat, ami már a bűnbe visz, illetve meddig vétlen az ember, s mikortól hibáztatható. A Magyar sellőben is keresi a választ erre a kérdésre csakúgy, mint számos írásában, darabjában. Úgy fogalmaz szimbolikusan, miszerint az érdekelte, hogyan tudja valamely figuráját előhozni a föld alól – amikor már eltemették. Darvasi pontosan tudja ugyanis, hogy hol kötött az életében kompromisszumokat, hol viselkedett gyáván, illetve hol megfelelőképpen. Ezeket a tapasztalásokat, illetve az ezekkel járó lélekmozgásokat kívánta leírni ebben a regényében, precízen, helyenként kegyetlenül megmutatva emberi esendőségünket.