Egri lett az évad legjobb női táncművésze

– 2016-ban végeztem a Pécsi Művészeti Szakgimnáziumban. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően találkoztam Kispál Anitával, a Pécsi Nemzeti Színház koreográfusával, aki asszisztensnek hívott, aztán Pesten a MÚ Színházban dolgoztam egy projektben. De a bemutató másnapján már elszerződtem Egerbe.

– Egy olyan társulatnál, ahol a saját bemutatók mellett a prózai tagozat előadásaiban is közreműködnek, megtalálja táncművészként a számítását?

– Izgalmas munka, vannak helyzetek, amikor nehéz átállni egyik műfajból a másikba, de nagyon élvezem ezt a sokszínűséget.

– Milyen stílus áll közel Önhöz?

– Leginkább kortárs tánc beállítottságú vagyok, szeretem a balettet, a modern táncot, bár a kortárs táncban érzem magam biztonságban. Ez befelé forgatottabb, groteszkebb mozgást igényel. Szívem csücske a fizikai kortárs tánc, ami nagyon dinamikus. Szerettem Clébio Oliveirával és Frenák Pállal dolgozni.

– Ma már a táncosra is sokszor bíznak színészi feladatokat. Ezt szereti?

– Szerintem ma már e nélkül nem is lehetne. Adott a mozgás, az arcunk, a fizikumunk, a kifejezőképességünk. De alapvetően mindenben meg lehet találni magunkat. Ebből a szempontból nagyon szerettem a Bolerot, sosem gondoltam volna, hogy főszerepet játszom benne. A Magyar rapszódiában George Sandot, aki igazi nagyvilági művészlélek volt. Készültem a szerepre, utána olvastam, hogy lássam az összefüggéseket. Valamint Wagner

feleségét, Liszt lányát is táncoltam.

– Különleges a mostani Tánc világnapja, hiszen az évad legjobb női táncművésze lett színházi kategóriában...

– Annak a munkának tudom be, amit az elmúlt négy évben Egerben végeztem, de ez nem csak nekem szól, hanem a társulat tagjainak és a műszaki kollégáknak egyaránt.

– Van még hová fejlődni?

– Mindig van hova...főleg, ha valaki magas mércét állít fel maga elé, de hát más különben nem jutnánk egyről a kettőre. A díjakat nézve pláne, de az ember nem azért csinálja, hanem, hogy a nézőket megszerettesse a táncművészettel.