Trapéznadrág

Amikor kamaszodtam, a világ fejlődését még nem a pixelek számában mérték, nem is az adattovábbítás sebességében, s azt sem tudtuk, hogy mi vagyunk a Baby Boomerek. Korosztályom számára még az mutatta a progressziót, hogy mekkora a visszahajtás jól látható mérete a miniszoknyán, meg hogy mennyire takarja el a trapéznadrág szára a cipőnket.

Abban az évben, amikor megszülettem, egy tragikus sorsú szépfiú volt az amerikai elnök, egy kevésbé szépfiú posztsztálinista a szovjet pártfőtitkár, és néhány hónappal már túl voltunk az első ember Föld körüli űrutazásán. Érezhető volt a fejlődés, de fontos volt még az is, hogy ne érjen térd fölé a szoknya. Azonban már csak néhány esztendőnek kellett eltelnie, és magyarul is énekelhettük, hogy je-je-je.

Mindezekből csupán annyit akartam leszűrni, hogy volt idő, amikor még tíz év kellett ugyanannyi információhoz és száz év ugyanannyi ismerethez, amikhez most egy hónap vagy akár egyetlen nap is elegendő. Nyilván nem a nadrágszár kilengése a haladás elsődleges fokmérője; legfeljebb az egyén életében van jelentősége, ha olyasmivel próbálja mérni a számára felfoghatatlant, amit maga is megért. Vagy legalább megpróbálja.

A probléma azonban sokszorozódik. Ha ugyanis az utánunk jövők, az X, az Y, a Z, de főleg az Alfa generációk tagjai ugyanolyan hatványok mellett isszák az új ismereteket, ahogy mi tettük, akkor unokáink kivétel nélkül okosabbak lesznek Einsteinnél. Már, ha lesz még akkor világ. És ha lesz – bízom benne, hogy lesz, vagyis inkább reménykedem –, akkor is marad még kérdés: ki takarítja utánunk a lépcsőházat?