Vérbeli zenész: már diákkorában büszke volt az egri dr. Nagy Zoltán, mert művész úrnak szólították

- Gyerek- és ifjúkora Sopronhoz köti. Szülei hatására kezdett el foglalkozni a zenével?

- Édesapám hegedűn és zongorán játszott, édesanyám gyönyörűen énekelt, így természetes volt, hogy a bátyám és én is megtanulunk hangszeren játszani. Zenei általánosba jártam, de beiratkoztam az ottani zeneiskolába is zongorára Ferencz Éva nénihez, aki egy nagyon szigorú, de kiváló pedagógus volt. Még a zeneiskola elején, hétévesen megnyertem a korcsoportomban egy Bach-versenyt, és ennek hatására Éva néni elkezdett még szigorúbban foglalkozni velem, gyakran jártam versenyekre. A gimnáziumi években is folytatódtak a sikereim, és ez kellő önbizalmat adott ahhoz, hogy eldöntsem: ezzel szeretnék foglalkozni. Nagyra nőtt az önbizalmam is, megvallom őszintén, talán túlságosan is… (nevet). Koncerteztem a helyi szimfonikus zenekarral, és amikor például 18 évesen a helyi művelődési házban, több mint ezer ember előtt játszottunk, és utána átballagtam az angol sörözőbe, ahol a tulajdonos azzal fogadott: művész úr, természetesen szabad az asztala – nos, ekkor tényleg elszálltam magamtól. Nem beszélve arról, hogy közben persze belekóstoltam a könnyűzenébe, zenekart alapítottunk, és ez is sikereket hozott. Bárzongoristaként pénzt is kerestem, szóval, számtalan előnyét élveztem annak, hogy zenélek. 

- Ezután került Egerbe? 

- Igen, 1993-ban, lassan harminc éve. Kiszabadultam az otthoni közegből, bele a nagy szabadságba. Másodéves koromban kezdtem el a színház kórusában énekelni, de igazából több időt töltöttem bulizással, mint tanulással, így egy évet halasztanom kellett. Hazatértem, újra el kezdtem járni Éva nénihez, de a szüleim közölték: munkát kell keresnem. Elmentem segéd-vámügyintézőnek, ahol azonban - anyukámék elképzelése ellenére – a dolgozók nem a munkahelyemen fogadtak, hanem a restiben (nevet). De ekkor már kicsit komolyabban fogtam fel a felkészülést, újra koncerteztem, tanultam, és amikor Egerbe visszatértem, már felelősségteljesebben vettem a dolgokat. A színházi világ is vonzott, megszerettem az itteni légkört, ahol már nemcsak énekeltem, hanem zongoráztam is. Csala Bence karmester kezdett biztatni, hogy vezényeljek, és annyira beleültette a bogarat a fülembe, hogy jelentkeztem a Zeneakadémiára karvezetés szakra. De nem vettek fel. S hogy miért? Mert nem gyakoroltam. Gondoltam, nekem ez menni fog, de csak arra jöttem rá, mi az, amit nem tudok. A színház stúdiójában, a Kelemen László Színitanodában időközben korrepetitori munkákat is végeztem, és már volt olyan előadás, ha jól emlékszem, a Bolha a fülbe, ahol egyedül zongoráztam. Másodjára felvettek a karvezetés szakra, ahol kiváló pedagógusoktól tanulhattam. Ez is növelte bennem a felelősségtudatot, ugyanakkor a kételyeket is. 

- Miben kételkedett?

- Úgy éreztem, hogy az a 18 éves sikeres srác, aki, bár izgult a fellépések előtt, de mindig magabiztosan lépett fel a színpadon, az valahol elveszett… Hiába gyakoroltam, az államvizsgán nem tudtam kihozni magamból semmit. Az izgulás rányomta a bélyegét a teljesítményemre. Itt a színházban tért vissza lassan az önbizalmam, de sokáig nehezen tudtam uralni az idegességet. Aztán terhes lett a feleségem, lakást újítottunk fel, több előadásban is játszottam már, plusz az államvizsga… És egyszer csak jött egy összeomlás. A zenélés a színpadon nem örömöt jelentett, hanem félelmet. Ez eltartott nagyjából három évig. Mire nyugodtabb lett volna az életem, érkezett az elvárás a főiskola részéről, hogy doktorálnom kell. Ez sem volt könnyű a sok munka és a család mellett. 

- Melyik előadást vezényelte először?

- Úgy emlékszem, az Anconai szerelmeseket, a zongora mögül. De emlékezetes volt például a Hegedűs a háztetőn Molnár Piroskával, Haumann Péterrel és a Budapest Klezmer Banddel. Az első zenekari próbán a karmester váratlanul elment haknizni, és kezembe nyomta a pálcát, azzal a mondattal: meg tudod csinálni. No, el is rontottam a beintést. Haumann Péter észlelte, megállt, és csak annyit mondott: karnagy úr, egy pillanatra álljunk meg, bocsánat, elrontottam… Örökké hálát éreztem ezért a mondatért. Az első önálló karmesteri munkám Csizmadia Tibor igazgatása alatt a 3:1 a szerelem javára című előadás volt, amelynek zenéjét meg is kellett hangszerelnem. Zenei vezetőként az évek folyamán számos területen kellett és kell helytállnom, a hangszereléstől a kottaíráson, a zenekar és a kórus betanításán, vagy épp a korrepetitori munkán át a zenei alap elkészítéséig, utómunkájáig. Sok színházban ezekre a területekre külön szakember van, itt igyekszem egyedül megbirkózni ezzel, de minden folyamatot nagyon élvezek. Előadások közül kedves emlék még számomra a Vértestvérek Szegvári Menyhért rendezésében, de a Csárdás királynőt, vagy a János vitézt vezényelni is fantasztikus élmény volt. Vagy ott van a Piaf monodráma Nádasy Erikával, amit több mint ezer alkalommal játszottunk szerte az országban, vagy ugyancsak Erikával az Ibusár. A közelmúltból pedig a tavalyi Tikk-takk Bumm! című musical nyújtott rendkívüli élményt, az előadás szakmailag is kihívás volt. 

- Legutóbb az Isten rabjaiban működött közre. Talán sokaknak szokatlan látvány, hogy beül az első sorba, onnan vezényelve az énekeseket.

- Én az élő zene híve vagyok, de az Isten rabjai című musicalben erre nem volt lehetőség. A rendező ragaszkodott ahhoz, hogy vezessem az énekeseket. Ülök az első sorban, onnan igyekszem segíteni. Egy gyönyörű előadás született, gyönyörű zenével.

- A szakmai ismeretek mellett mi szükséges még ahhoz, hogy valaki jó karmesterré váljon?

- Inkább úgy fogalmaznék, mi kell ahhoz, hogy közös munkával valami jó megszülethessen. Talán emberismeret. A zenekarban nincs demokrácia. Emberileg van, szakmailag nincs. Mind a harminc, vagy negyven embernek van elképzelése, de mégis a karmesternek kell azt az egy utat megmutatni, amin haladunk. Egy kicsit pszichológusnak, pedagógusnak is kell lenni ahhoz, hogy a közös munka úgy sikerüljön, ahogy szeretnénk. 

- Pláne, ha az ember amúgy is pedagógus… A színház mellett az egyetemi oktatói munka tölti ki a mindennapjait. Mire jut idő a szabadidejében?

- A családomra. A nagyfiam a Zeneakadémiára jár népi cimbalom - népzeneelmélet szakra, a kisebb még általános iskolás. 

- Önnek a haja is szinte már védjegyévé vált. Mikor alakult ki ez a külső?

- Én erre nem védjegyként gondolok. Hatéves koromig hosszú hajam volt, de amikor iskolába kerültem, kértem, hogy vágjuk le. Később ezt megbántam. A gimnáziumban meg akartam növeszteni, de nem engedték a hosszú hajat, viszont mihelyst végeztem, növeszteni kezdtem. Volt idő, hogy meg akartam szabadulni tőle, de a feleségem kérésére mégsem tettem. Ez már így marad.