Gibbon, a The Wallkids frontembere elárulta, az édesapja is zenélt, az énekese Kovács Kati volt

Rockbook: Mi volt az első meghatározó zenei élményed, ami miatt úgy döntöttél, hogy te is zenével akarsz foglalkozni? Kik voltak rád hatással?

Gibbon: Már zeneoviba is jártam, szüleim észrevették, hogy szeretek zenét hallgatni. Emeltszintű zeneiskolában folytattam, és itt forrt ez ki bennem igazán. Apu is zenélt középiskolában, volt zenekaruk. Tudod ki volt az énekesük? Kovács Kati, aki akkor még egri volt. Gitározgattam otthon, vettem egy elektromos gitárt. Akkor még nem volt zenekarom, csak haverokkal elkezdtünk idétlenkedni, felvettük kétkazettás magnóval, és amikor úgy látszott, hogy a Forcas kezdett alakulni, akkor vettünk hangszereket. A dobosnak volt dobszerkója, elkezdett járni dobtanárhoz, valamennyire elkezdtük képezni magunkat. 1993 júniusában volt az első hivatalos próbánk, onnantól számolom, hogy elkezdtem zenélni. Szóval már 30. éve. Októberben volt egy tehetségkutatóban fellépésünk, novemberben volt egy duplakoncertünk, és itt már eltökélten tudtam, hogy zenélni akarok. Azt nem tudtam, hogy meddig fog elnyúlni, de úgy álltam neki, hogy egy egész életre, ha lehet.

Rockbook: Induláskor rögtön saját számaitok voltak, vagy játszottatok feldolgozásokat is?

Gibbon: Olyan érdekes, hogy nem szeretek feldolgozni. Nem tudom, miért. Nekem a kreativitás azt jelenti, hogy leülni, alkotni, zenét írni. Mint amikor van egy szakács, aki imád főzni, összerak egy ételt a saját fűszerezéséből, és főzés közben összeáll egy egésszé. Nekem ilyen a zene: elkezdem nézni a riffeket, próbán elkezdjük játszani, szöveget írni. Nekem mindig ez volt a módszer. Se a Forcasnál, se a Mom’s Favorite-nél, se a Wallkidsnél nem csináltunk feldolgozásokat.

Rockbook: Mikor volt az első koncert?

Gibbon: 1993 novemberében, egy diáknap volt a Gárdonyiban. Diákok voltak, nem egy pogós buli volt, de megnéztek, megtapsoltak. Azért mi is nagyon gyerekcipőben jártunk a Forcassal, az még nem az a Forcas volt, amit a szélesebb réteg később megismert. Tizenévesként teljesen okés volt, élmény volt. Nem mentünk még arra rá, hogy mennyien voltak, örültünk, hogy felléphettünk koncerten. 

Rockbook: A tanárok hogy fogadták?

Gibbon: Nem emlékszem rá, hogy hülyét kaptak volna tőle, bár az első énekesünk (Lapi) még hörgött, a hangzás inkább deathcore-os volt. Ő ’94 nyaráig volt velünk, aztán 94 nyarától 95 nyaráig Berta Ákos énekelt, vele vettük fel a „Lebegést”, ami már meghatározó volt a zenekartól. Mondjuk úgy, hogy addigra már megvolt a Forcasnak az a kiforrása, amitől végül Forcasos lett.  95-ben 1-2 héten belül dobos, -és énekes váltás is volt egyszerre. Jött Szabika, aki úgy tanult meg dobolni, hogy volt egy 3 Ft-os dobszerkója, leült a Tv elé, hallgatta az MTV-t, nézte, hogy játszik a Biohazard dobosa, és elkezdte leutánozni. Az első próbán fura volt, mert korábban punk zenekarban dobolt, nem érezte annyira még a stílust, de a második próbán, elkezdte játszani azokat a Forcas dalokat, amik már megvoltak, és olyan életet vitt bele, olyan keze meg lába volt, úgy tudta ütni a 8-asokat, hogy valami eszméletlen volt. Közben bejött Gép. Gépet már ismertem, Neki egy kicsit Panterás hangja volt, ilyen Phil Anselmos. Így állt össze igazából a Forcas.

Rockbook: Korábban említetted a „Lebegést”. Volt lemezbemutató?

Gibbon: Hivatalosan a „Lebegés” lemezbemutatója ’95 június 25-én volt, azt nem felejtem el soha, mert már az új felállással sikerült. Na, ott volt az, amikor már iszonyat nyomulás volt, nagyon sokan voltak. Ott volt egy exponenciális ugrása a Forcasnak. Most is örülnek a zenekarok, ha kiadnak egy lemezt, de manapság nincs akkora súlya. 1995-ben az, hogy egy műsoros kazettánk megjelent, ami országos forgalmazásba került, vidéki srácoktól, az egy baromi nagy szó volt...

A teljes interjút a Rockbook oldalán olvashatod!