Az ápolónő: már megint egy halálangyal

A népek általában zabálják azokat a filmeket, amelyeknek az elejére kiírják, hogy megtörtént eseményt dolgoznak fel. Mostanában két olyan alkotás is szerepel a Netflix repertoárjában, amik – nagyjából követve a valóságot – gyilkos ápolóról/ápolónőről szólnak: egy egész estés mozi, valamint egy dán minisorozat. Most az utóbbiról lesz szó, bár lehetne az előbbiről is, hiszen a két történet – a műfajból adódóan ugyanis túl sok dramaturgiai lehetőség nincs – gyakorlatilag megegyezik.

Közepesen fontos megemlíteni, hogy míg a 2022-ben bemutatott amerikaiban, amely A másik nővér (eredetiben The Good Nurse) címet kapta, világsztárok szerepelnek, így Jessica Chastain és Eddie Redmayne, addig a 2023-as északi változatban, Az ápolónőben (The Nurse) számomra noname színészek, Fanny Louise Bernth vagy Josephine Park lopják el a showt. Igen, ellopják, legalábbis szerintem, legalábbis egy kicsikét, még ha a kritikák többsége inkább az előbbitől esik is hasra.

A skandinávok (tudom, tudom, a dánok és a finnek földrajzilag nem kapcsolhatók a félszigethez, de filmügyileg igenis oda tartoznak, miként egyébiránt az izlandiak is), szóval, a skandinávok ráéreztek valamire. Nemcsak sajátos noirjukat alkották meg, újraértelmezve a hatvan-hetven éve hibernálódott fogalmat, hanem – legyen szó akár iparosmunkáról, akár művészetről – igencsak ritkán nyúlnak mellé. Filmjeik hangulata, kulisszái, a színészek, a fényképezés módja mind-mind felfedezni való világ a közép-kelet európai néző számára – jól esik néha a felüdülés a tengerentúli dömping közepette.

Visszatérve Az ápolónőre, fentebb azt írtam, hogy a halál angyala-sztorik nem sok lehetőséget kínálnak a csapongásra. Adott egy fehérköpenyes elborult elme, aki zavaros okokból szakmányban gyilkolja a betegeket, amíg le nem bukik. Ezer hasonló feldolgozást láttunk már, mert sajnos a zavaros elmék újratermelődnek, amikor pedig nem, akkor a forgatókönyvírók gondoskodnak róla, hogy de mégis.

Az ördög tehát a részletekben – egyebek közt a színészekben, a színészvezetésben, az izgalmi faktor fenntartásában – rejtőzik. Akkor is, ha nyitott kapukat dönget a végkifejlet: ha nem lenne az elején kiírva, hogy megtörtént eset, talán volna némi remény, hogy imitt-amott esetleg elrejtettek néhány csavart, de mivel kiírták, tudható, hogy az aktát lezárták, nincs itt semmi látnivaló.

Valamennyi azért csak van, ha már nem kapcsoltam ki a készüléket az első rész után. Amúgy maga a sorozat valóban feledhető, aligha lesz a skandináv noir zászlóshajója, de egy röpke hajnali borzongásnak elmegy, szemben amerikai testvérével, amely elvétve sem akar szórakoztatni. E sorok írásakor az IMDb is egy hajszálnyival a dán produkciót értékeli többre (6,8 vs. 6,9).

Ez utóbbi külön értéke, amiért nálam bónusz fél pont járt, hogy olyan kisvárosban játszódik, ahol cukorgyár is működik: a nagytotálokban néha látható az egykori hatvani tárolósilóhoz hasonló alkalmatosság vagy a valamikori selypire hajazó mészkemence is, amiktől beindult a nosztalgia nyálelválasztása. Az ápolónő szőke és a barna főszereplőnőit, főleg az utóbbit, aki megjelenésében a fiatal Papadimitriu Athinára emlékeztet, pedig jó lenne látni könnyedebb műfajokban is.

A minisorozat értékelése nálam 10-ből 5,5.