Afrikában vadászott, de itthon kitelepítették: ő Széchenyi Zsigmond, a hatvani múzeum névadója

Idén ünneplik Széchenyi Zsigmond, neves vadászíró, vadászati ikon születésének 125. évfordulóját. A hatvani Vadászati Múzeum is az ő nevét viseli. Életéről szól a közelmúltban készített Vadonvilág című film is. 

Gróf Széchenyi Zsigmond már gyerekkorában távoli kontinensekre tervezett kalandos expedíciókat, bár ezt akkor csak fantáziálásnak tartották. Vadásznaplóját már 9 éves korában elkezdte vezetni. A magyar erdő első vadjának a „benne orgonázó” szarvasbikát tartotta. Így nagy ünnep volt számára, amikor 18. születésnapjára azt kapta ajándékba, hogy kilőhetett egy öreg gímbikát. Többször megjárta a Kárpátok erdőségeit medvenyom után kutatva. Leginkább a magányos erdőjárásban lelte örömét, akár a „bakonyi bükkös templomában”, akár az afrikai őserdőben taposta az ösvényt, netán Alaszkában kóborolt. 

Az igazi nagy szerelem mégis Afrika volt a számára. Mint írta, ott „a tüske is szúrósabb, a vadállat is szívósabb.” Az 1920-as évek végétől szinte minden évben útra kelt a romantikus és veszélyekkel teli távoli kontinensre. Megesett, hogy autóval átszelték a Líbiai-sivatagot. Esténként tábortűz mellett üldögélt, és a magával vitt gramofonból áradó zenével lepte meg a bennszülötteket. Gyerekkori álmát lassacskán megvalósította, hiszen Afrika 130 nagyvadjából 80-nak a trófeáját magáénak tudhatta. Kivételeket azért tett: zsiráfra például sosem lőtt volna, mert e toronymagas állatot túlzottan kiszolgáltatottnak tartotta. Szívesebben vette, ha oroszlán, párduc, bivaly vagy orrszarvú került puskacső elé. Nem sejthette, hogy az 1500 darabos, 4 kontinensről származó páratlan gyűjteménye a második világháborúban a villájukat ért bombatalálat miatt teljesen megsemmisül. Bölcsen azzal vigasztalta magát, hogy az „emlékzsákmányai” megmaradtak. A könyvekben megörökített vadászkalandjait pedig tovább is adta az olvasóknak. Expedíciói alatt különleges fotókat készített, s ezek ma is fontos dokumentumok. Hajdan útikönyvként forgatták tucatnyi kötetét, s több nyelvre lefordították, de irodalmi értékű az önéletírása is. 

A világháború után arisztokrata származása miatt börtön és kitelepítés várta, örülhetett, hogy később a keszthelyi Helikon Könyvtárban megtűrték állományon kívüli segéderőnek. Utóbb kérdezték tőle, miért nem távozott időben külföldre. Akkor azt felelte: a Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem mehetett. Az ötvenes években „gróf kartársnak” szólították. Ám bizonyára szívesebben hallgatott volna arra a becenévre, melyet még afrikai fegyverhordozói ragasztottak rá, miután gyakran intette csöndre őket. Így lett a grófból Bwana Kelele - azaz Csend legyen úr - írta korábbi cikkében a Szabad Föld. 

- Vadászati nagyjaink életéről jellemzően jelentős információhalmazok állnak rendelkezésünkre. Így van ez Széchenyi Zsigmond esetében is, ám most egy érdekes adalék került elő, amelyet Gyorgyevics Tamás Széchenyi-kutató közbenjárására küldött el szerkesztőségünknek dr. V. Oláh Anna olvasónk – olvashattuk nemrégiben a nimrod.hu-n. 

- Örömmel és érdeklődéssel vettem kezembe Gyorgyevics Tamás 2021-ben, másodízben megjelent kiváló monográfiáját a híres vadász és író, Széchenyi Zsigmond életéről. Levéltári adatok bizonyítják, hogy az akkori idők szellemében egy belügyminiszteri rendelettel lakásuk kiürítésére és átadására köteleztek tízezernél több egykori földbirtokost, és mostoha körülmények között, vidékre szállították őket. Ezzel két „osztályellenséget” kívántak egyszerre büntetni, az arisztokráciát és az akkor még saját földjét művelő középparasztságot - áll az írásban. 

- A vadászírót a 6.000/1948 kormányrendelet alapján az 1951. jún. 19-i (00509. sz.) határozattal tiltották ki Budapestről, és vasúton Polgárra, a 88. sz. tanyára szállították. Debrecenből ezt a határozatot küldték Oláh Istvánnak, az akkor már idős, beteg nagyapámnak: „egy szobából álló lakrészét igénybe veszem és annak bérlőjéül (gróf) Széchenyi Zsigmond volt földbirtokost jelölöm ki. Erről a fent megjelölt lakásban lakó (Oláh Istvánt) azzal értesítem, hogy az igénybe vett lakrészt a fent megjelölt személyek részére azonnal kiüríteni és átengedni köteles”. Jól jellemzi a kort, és ma különösen elgondolkodtató a határozat hangvétele és a zárójelek használata. Az nem érdekelte a hatóságokat, hogy az idős gazda 1951-ben már átadta a tanyát és a mellette fekvő földek művelését a 27 éves fiának, így László élt a tanya egyetlen lakószobájában feleségével és egyéves gyermekével – írta a Nimród. 

,,Az 1951-es év eseményeit szüleink 1980. körül mondták el, egy máig őrzött hangfelvételen. Ennek lényegét szeretném közzétenni a Széchenyi Zsigmond életrajz kiegészítéseként. Bár a régi események kissé változhatnak, ha újra felidézi az emlékezet, de ezek a 70 éves történetek rávilágítanak arra, hogy milyen emberséges viszonyt alakítottak ki ezekben a nehéz időkben a kitelepítettek és befogadóik" - vetette papírra az olvasó. 

Az alábbi videó a Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeum tulajdona. 

A teljes cikket a nimrod.hu-n tudják elolvasni.