Több mint 40 éve épült Eger fényorgonája

A kinetikus szobrászat az 1970-es években progresszív képzőművészeti irányzatnak számított, ráadásul a tudomány és a technika diadalát üzente. A korszak kultúrpolitikusainak tehát kifogása sem lehetett ellene. Csakhogy a kultúrpolitika és a közízlés nem egy fán terem. Ennek lett áldozata Dargay fénytornya.

A mozgás és a művészet filozofikus kapcsolata az ókori művészeknek éppen olyan alapkérése volt, mint az ipartörténettel egybeforrt modern kinetikus mozgalomnak. A modern kinetika születését Moholy-Nagy Lászlótól számítják. E progresszív, a technikai és szellemi fejlődést művészetté emelő irányzat belső karakterének kialakulását nagyban befolyásolta a 19. század végének tudományos forradalma. A modern gyáripar és az ezzel járó életmódváltozás rést ütött a műalkotásokra jellemző évszázados megjelenésen. A változások kifejezése nem csak evidens, de egyben permanens kényszer is lett. 

Ez az esztétikai-filozófia fél évszázada létezett, amikor Dargay kinetikus művészete hazánkban teret és figyelmet nyert. A szobrász kinetikus kifejezésmódja nem volt újszerű, nem volt ismeretlen és azt sem mondhatjuk, hogy légüres térbe érkezett. A pártállam ideológusai, akik a ’70-es években már folyamatos kompromisszumok megkötésére kényszerültek, lehetőséget láttak a tudomány és a művészet ilyen mértékű szimbiózisában. A dialektikus materializmust állami filozófiává emelő egypártrendszerben a technika győzelméhez kétség sem fért. Az ideológia és a valóság közt azonban hatalmas űr tátongott, s erre a legeklatánsabb példa a fényszobor története.

Dargay Lajos, az alkotó
Dargay 1942. szeptember 8-án született a Baranya megyei Pélmonostoron. Édesapja pedagógus volt, édesanyja bérelszámolóként dolgozott a Volán egri vállalatánál. Dargay Lajos 1960-ban érettségizett Sárospatakon, majd rajztanári diplomát szerzett az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán. Első munkahelye az egerszalóki általános iskola volt, majd Egerbe került a Gárdonyi Géza Gimnázium és Óvónői Szakközépiskola. Önálló művészként 1962 óta jegyezték, a fénytorony megalkotásáig tárlata volt Egerben, Debrecenben, Milánóban és Párizsban.  
Közben kapcsolatba került a konstruktív kinetikus művészekkel, köztük a szovjet Prometeusz Kazanyi Csoportjával és Párizsban élő Nicolas Schöfferrel. Schöffer ebben az időben az orosz konstruktivistákhoz hasonlóan ipari feladatokra keresett művészi megoldásokat, ami Dargay érdeklődését is felkeltette.
Az egri alkotó már az 1970-es évek közepén foglalkozott azokkal a technikai és esztétikai megoldásokkal, amelyek eredménye a fénytorony lett. Erről 1978-ban így vallott. „Néhány évvel ezelőtt, a megyei tanács, valamint a Kulturális Kapcsolatok Intézetének ösztöndíjával Párizsban tanulmányozhattam Moholy-Nagy, Forbáth, Kepes műveit, munkásságát, és amikor hazaértem, akkor kaptam megbízást a fénytorony elkészítésére. Vagy három évem eltelt a kísérletekkel. De rögtön hozzáteszem, hogy a kinetikus művek elkészítéséhez már nem elég maga a szobrász, mérnököket, építészeket is be kell vonni a munkába. Tehát kollektív művészetről van szó. (…) A lakótelepek építészeti környezetével egy hagyományos szobor már nem tud konkurálni. A kinetikus művek, viszont mint már említettem, alkalmasak arra, hogy oldják a zárt, mértani rendet és esztétikai élményt adjanak.” 
Dargay jól mozgott a pártállam által behatárolt politikai és ideológiai határok között. Kapcsolatokat ápolt az orosz konstruktivistákkal, az ipari formatervezéssel foglalkozó Párizsban élő Schöfferrel és a modern városépítészet atyjával, Major Máté építésszel is. A szocialista realizmus alapvetően meghatározta ennek a művészi körnek a mondanivalóját, a tér, a funkció és az ideológia viszonyát. A tudomány és technika világában kibontakozó permanens fejlődés gondolata része volt az állami ideológiának. A matéria és a technika fontosabb volt, mint a szellem és az esztétikum, így semmi meglepő nincs abban, hogy az országban teret nyert a kinetikus szobrászat. 
Mindez illeszkedett a pártállam kultúrpolitikájába is. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1977. évi határozata szerint  „a szocialista minőség érvényesítése azt jelenti, hogy vállaljuk az emberiség haladó kulturális örökségét s alkotó továbbfejlesztését, az új értékek teremtését, s a minden igaz érték iránti elvszerű nyitottságot a szocializmus javára.” A kinetikus szobrászat tehát nem mondott ellent a korszak művészetpolitikájának. Az urbanizáció, a technika és az ipar eredményeit immár a szocialista ember életkörülményeinek esztétikai minőségében is kifejezésre kellett és lehetett juttatni. Ehhez pedig lehetőséget kínált a befejezés előtt álló Csebokszári lakótelep.

A helyszín: a Csebokszári
Az erőltetett iparosítás eredménye az 1960-as évekre országosan az urbanizáció felgyorsulása lett. Az egri nagyipari vállalatok munkaerőigénye és a középfokú intézmények, továbbá a főiskola lélekszámnövelő hatásának következtében súlyos lakáshiány alakult ki a városban. Ennek kezelésére keletkezett a Csebokszári városrész terve.
Az egri városrész az egykori Csuvas SZSZK fővárosáról, Csebokszáriról kapta a nevét. Eger és a Szovjetunió tagköztársaságának testvérvárosi viszonya nem volt formális. Eger és a Csebokszári testvérkapcsolata 1968-ban kezdődött, igaz, a hivatalos testvérvárosi kapcsolatot csak 1971-ben, vagyis a lakótelep építésének kezdetén kötötték meg. A két város közt a távolság ellenére a következő egy évtizedben élénk kapcsolat alakult ki. 
Eger északi városrészének beépítése a negyedik ötéves terv időszakában kezdődött: az első panelt 1971-ben adták át. A lakótelep felépítésére tíz évet szántak. A minta természetesen itt is a szovjet lakótelep volt, igaz sokkal élhetőbb és komfortosabb formában. Náluk ekkor már értelemszerűen érvényesült az egy lakás – egy család elve, ám az ütemesen növekvő lakótelep az egriek számára így is egy addig idegen életforma kialakuláshoz vezetett. 
Az ütemesen zajló lakásépítések nem várt problémák sorát vetették fel. A Városi Tanácsnak szembesülnie kellett azzal, hogy a lakóépületek önmagukban nem elegendőek, szükséges iskolát, óvodát, bölcsödét is építeni, s akkor még a hiányzó ellátási hálózatról (bolt, fodrász) és a közlekedési gondokról nem szóltunk. 
A városrész gyorsabban nőtt, mint ahogy a működéséhez szükséges infrastruktúrát és kiszolgáló hátteret biztosítani tudták. Habár 1974-től tíz percenként közlekedett busz, naponta összesen 48, a belvárosba történő eljutás mégis nehéz volt. A lakosság legfőbb problémája még 1979-ben is az volt, hogy a Csebokszáriban ezer emberre jutott egy, rendszerint nem működő telefonfülke, taxit hívni pedig szinte lehetetlen volt, mivel a taxisok nem szívesen mentek ki a hívásokra, ugyanis az ügyfeleket rendszerint nem találták. Így a betegeket sem volt egyszerű eljuttatni az orvosi rendelőbe vagy a kórházba. 1977-re égető problémává lett a garázs- és a távfűtés hiánya. Utóbbit, amely 1976 lakásban, egy iskolában, két óvodában, egy boltban és a szolgáltató házban biztosította a meleget, csak 1978-ban adták át. 
A lakosságszám növekedésével problémát jelentett az oktatás megszervezése is, ezért 1978-ban elhatározták, hogy felépítenek egy új 24 tantermes iskolát és egy 100 férőhelyes óvodát. 
Az 1970-es évek végére tehát komoly infrastrukturális gondok és ellátási nehézségek alakultak ki az új városrészben. Ráadásul a lakótelep kiépülése lassan oldotta meg a város kritikus lakáshiányát, pedig eközben a belvárosban és a Lajosvárosban is épültek új emeletes házak. 
A Csebokszári lakosságát zömmel munkások, kisebb részt az állam- és vállalatigazgatásban közép- és alsó szinteken foglalkoztatott alkalmazotti réteg tett ki. A városrész esetében semmiképp sem helytálló az értelmiség kifejezés, hiszen a kisszámú, valóban értelmiségnek tekinthető réteg a belváros, illetve déli városrészek frekventált utcáiban koncentrálódott.
A lakótelep nem volt klasszikus értelemben vett munkások lakta városrész. Társadalmában sokkal inkább az 1960-as években felerősödött urbanizáció lenyomatát kell látnunk. Dargay ezt így fogalmazta meg 1979-ben: „A világon mindenütt a lakótelepi építkezés válik elsődlegessé. A lakótelepeken pedig a hagyományos, figurális kompozíciók nem illenek bele a környezetbe. A kinetikus művek viszont esztétikusabbá teszik a sokszor rideg környezetet.” 
A technika és a művészet szimbiózisa ekkora már jól kifejezte a lakótelepen élők materializálódott életét, ember, táj és esztétikai környezet viszonyát, amit ma úgy jellemeznénk: elidegenedés.

A mű: a fényorgona
A fénytorony születésével kapcsolatban több tévhit is maradt az utókorra. Az alkotást nem a város rendelte meg, hanem Dargay ajánlotta fel azt a városnak és az nem a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára készült. A kivitelezés kezdetekor Dargayval egyenrangú társként tekintettek Árvay Gyula elektromérnökre, akinek munkáját később Vígh Miklós elektromérnök, a VILATI dolgozója vette át. Dargay maga is utalt arra, hogy a kinetikus szobrászat összművészet, ami nem nélkülözi az építészek, mérnökök és tervezők közreműködését.
 A tervezés és a lektorátussal való egyeztetés 1976 szeptemberében kezdődött, a tervek 1976. szeptember 16-án került a Technika Házában ülésező Bíráló Bizottság elé. Az első bírálatok szerint „igazán szép, izgalmas élményt nyújt” a fényorgona – vagyis igencsak tétovázva és értelmetlenül álltak Dargay tervei előtt.
A fénytorony kivitelezését 1977. január 13-án  Vajmi Lajos Pénzügyi, Terv és Műszaki Osztályvezető terjesztette be a Városi Tanácsnak. Az alkotás kezdeti határidejének 1977 negyedik negyedévét, befejezésére pedig 1978 negyedik negyedévét jelölték ki.
A fényorgona anyagköltsége 150 ezer forint volt, a fémszerkezet elkészítését Győrfy Ferenc, a Finomszerelvénygyár igazgatója vállalta, Dargay pedig ígéretet tett arra, hogy a további műszaki szerelvények ügyében egyeztet a VILATI-val, s a vállalattal együtt garantálja a karbantartást. Talán ez utóbbi, kevésbé citált vállalás is hozzájárult ahhoz, hogy a gyorsan elhasználódott köztéri alkotás helyreállításával a város később késlekedett. Eger tanácsának műszaki osztálya már a kivitelezés megkezdése előtt hangot adott abbéli aggodalmának, hogy az alkotás meglehetősen bonyolult, tisztítására nincsenek felkészülve, továbbá működtetésének költségeire sincs költségvetési sor. A fénytorony üzemeltetésével végül az EVILL-t bízták meg, az áramfogyasztását a közvilágítás költségvetéséhez sorolták be, a megvalósító a Heves Megyei Beruházási Vállalat volt. A szobor fenntartójának a városi tanács műszaki osztályát jelölték ki. 
A kivitelezés nagyon lassan haladt, mivel Dargay 1977 őszén két hónapos ösztöndíjjal Párizsban tartózkodott, hogy Nicolas Schöfferrel megbeszélje a készülő torony technikai problémáit. A kivitelezés kezdetén még mindig merültek fel műszaki gondok. 1978. február 10-én a Heves Megyei Beruházási Vállalat és a Városi Tanács közösen jelezte a megyei tanácsnak, hogy a beruházás nem halad és nem tartják valószínűnek, hogy a kitűzött határidő tartható lesz.
Dargay Párizsból hazatérése felgyorsította a folyamatot. 1978 júniusában zsűrizték az alkotást, a lektorátus tagjai figyelmeztettek: a hatás nagyon szubjektív, s ezzel a jövőben is számolni kell. A fénytorony csak ideiglenes engedélyt kapott. 
Dargay az alkotást meglehetősen biztosnak és sérülésmentes munkának gondolta. Az egyeztetés alatt többször kijelentette, hogy a 12 programmal működő világító szerkezet, amely 5 méter magas, és 2 méter magas posztamensre épül, törhetetlen, megrongálhatatlan, s abban csak igen nagy erővel lehet kárt tenni.
A fénytorony elkészülését 1978. november 29-én jelentették a lektortusnak, amelynek tagjai 1979. február 26-án adták ki az engedélyt a Csebokszári új „az ifjúsági parkjára.” 
A Fénytoronynak hivatalos átadója nem volt. Dargay Egerben sem sokat időzött, decemberben már a párizsi UNESCO palotában volt kiállítása. 

A dicstelen befejezés
Az alkotás alig két évig működött. Az ország első, Európa második kinetikus szobra, amely a környezet hangeffektusait érzékelve állandóan változó fényviszonyokat hozott létre, működésképtelenné vált. Ennek oka a karbantartás hiánya volt. A szerkezetre nem kulturális értékként, hanem közterületi „dekorációként” tekintettek. Ekkor a Népújság közreműködésének köszönhetően még megjavították a fényorgonát, de az egriek nem érezték magukénak ezt a különleges köztéri dekorációt. 
A város lakosságának távolságtartása egyszerű okból fakadt: a kinetikus művészet nem emberarcú, nem a humánumból táplálkozik, ez a haladás, a modernitás, a panel-lét, vagyis az elidegenedés művészete. Az alkotás leamortizálódása mögött tehát nemcsak a technikai lehetőségek korlátait, hanem egyfajta társadalmi közönyt, néma tiltakozást is látni kell. 
A rendszerváltás időszakára a fényorgona már olyan állapotban volt, hogy annak lebontása ellen Dargay sem tiltakozott. Az évek óta elmaradt karbantartás és a szerkezet korróziója miatt 1993-ban az alkotó hozzájárult a lebontáshoz azzal a feltétellel, hogy a művet a Kepes központban újra felállítják. Addigra azonban a szerkezet olyan állapotban volt, hogy ennek a kivitelezési lehetőségét senki sem gondolta komolyan.
A fénytornyot raktárba szállították. Mivel hazánkban nem lehet műalkotást megsemmisíteni, ezért a városvezetés az időre bízta a munkát, a korrózióra bízták a történet befejezését. Dargay 1998-ban azt állította, hogy alkotása egy pincében hever, de még mindig bízott abban, hogy a fényszobor életre kelthető, még akkor is, ha ennek költségei elérték vagy meghaladták volna a 3 millió forintot.
A városnegyed Csebokszári elnevezése épp úgy régmúlt, mint maga a kinetikus fénytorony. Azt viszont nem lehet elfeledni, hogy ez a kinetikus-konstruktív művészet Egerből indult és örökre összekötődött Dargay Lajos nevével.

Dr. Szuromi Rita