Détári miatt lett Lajos az Egerből érkezett csatár

– Ismerősök által, 1987. júniusában kerültem ki, illetve mentünk a párommal Németországba – mondta a Heolnak Szabó András. – Bajorország Oettingen nevű kisvárosának hatodosztályban szereplő csapatához ajánlottak be, egy amatőr klubhoz, ahol a munka mellett futballoztak a játékosok. A játékengedélyre két hónapot kellett várnom, addig csak a bajor liga jóváhagyásával, az öregfiúknál vettek számításba.

Itthon előzőleg a megyei I. osztályú Füzesabonyban játszottam, és 33 évesen úgy éreztem, jó erőben vagyok. Ehhez képest, amikor a bajoroknál elkezdtem az edzéseket, már a bemelegítő köröknél lemaradtam. Fel kellett venni az ottani ritmust, ehhez pedig külön edzésekre volt szükség, vagyis pluszfutásokat végeztem, amire idehaza ezért nem akadt példa... Viszont arra meg ott néztek meglepetten, amikor megcsináltam a lövőcseleket, a helyiek meg úgy elszálltak, hogy a szomszéd faluból kellett visszahozni őket. Szerencsére hamar beilleszkedtem, gyorsan befogadtak. Rendszeresen játszottam, rúgtam tíz gólt és adtam számtalan gólpasszt.

Szabó András korábbi egyesületét, a Novaj SE-t meghívta Németországba. Bartók László és társai azt a mérkőzést látták, amikor a harmadik helyen álló Oettingen a második helyen álló gárda ellen játszott. „Emberünk” a 2–2-es eredményből egy szabadrúgásból elért góllal és egy kiharcolt 11-essel vette ki a részét. A novajiak akkor azt mondták, az összecsapás beillett egy honi NB II.-es mérkőzésnek. Zsuzsinak ugyancsak szép emlék egy 3–3-as találkozó, ahol három játékos kicselezve elért gólját választották a forduló legszebb találatának. 1988. május 28-a pedig azért maradt meg élénken benne, mert utána Lajos vált belőle... A Német-kupa döntőjében ugyanis Détári Lajos szabadrúgásgóljával nyert 1–0-ra az Eintracht Frankfurt a Bochum ellen.

– Együtt néztük a meccset az oettingeni csapattal, ahol Döme gólja után úgy ugráltak a nyakamba a többiek, mintha én szereztem volna a találatot, miközben azt skandálták, hogy Lajos, Lajos! Ezalatt román a csapattársam a Raducanu nevet kapta a „keresztségben”.

A médiában is gyorsan „befutott” Szabó Andrást aztán magasabb osztályban szereplő klub részéről keresték meg. Ő azonban nemet mondott, mert a helyiektől előtte nemrég kapott lakást, aminek a berendezésében is sokat segítettek az oettingeniek, ahol nagyon jól érezte magát. A kapcsolat szorossá vált, a németek később viszonozták a látogatást, sőt nemcsak Egerbe és Novajra mentek, hanem a Balatonnál is meglátogatták az akkor már sportszerkölcsönzőt működtető hajdani légiósukat. A megbecsülést jó játékkal váltotta ki az egri csatár, akinek az itthonitól sokkal többet kellett dolgozni azért, hogy játsszon.

– Alkalmam nyílt a helyi ifjúsági csapat edzéseinek vezetésére. Fantasztikus élményt jelentett, hogy bármit mondtam a gyerekeknek, őt végrehajtották. Sosem kérdeztek vissza, hogy miért, hanem mentek és teljesítették a kérést. Másképp álltak a munkához. A megoldást és nem a kifogást keresték. Edzőként ma is sokat profitálok abból az időszakból, ahogy rendezvényszervezőként azok a példák lebegtek előttem, amit odakint láttam. Az 1989. januári hazatéréskor azt mondtuk, szép volt, jó volt, sokat tanultam, megérte kimenni, de a honvágy győzött – zárta szavait Szabó András.