Csank Jánosnak Eger mindig a kedvence volt

– Több, mint negyvenéves edzői múltja során mindent megélt, amit egy tréner megélhet. De hogy került Ózdról az Egri Dózsához, ahol 1972-től 1979-ig futballozott?

– A másodosztályt NB I/B-nek hívták, de már korábban szerződtetett volna az Eger, amely élvonalbeli együttes volt – válaszolta Csank János. – Az ózdi termelőszövetkezetben lejárt a gyakornoki szerződésem év végén – akkor már agrármérnöki végzettséggel rendelkeztem –, az egriek pedig vinni akartak, de az ózdi elnök azzal intézte el az egészet, hogy átigazolás helyett menjek csak diszpécsernek az egyik gyárba… „– Nézze Csank, amit magával teszek, az a szocialista emberi jogok lábbal tiprása. Egyet tehet, álljon le” – szó szerint ezt mondta a sportköri elnök. Azt válaszoltam, hogy akkor dobják ki a „piros” könyvemet… Végül is a kialakult helyzet miatt Ózdon a kézisekkel edzettem hónapokig, a futballcsapatban nem játszhattam, végül 1972 elején mentem az egriekhez. Egerben is betettek a futball mellett a tsz-be, és bár az NB I.-es csapat keretének tagja lettem, az első osztályban nem léptem pályára. Sajnos végül kiestünk az élvonalból, de ezt követően bekerültem a kezdőcsapatba, így ’72 őszén, a következő Ózd–Eger meccsen már én védtem, méghozzá az Eger színeiben…

Összesen hét évet játszottam egri mezben a másod- és a harmadosztályban, amelyet egy tizenegy meccses recski kitérő szakított csak meg, ahová rövid időre kölcsönadtak.

– Játékos-pályafutása befejezése után egyből edzői karrierbe kezdett, az első években „csak” az egri utánpótlásban bizonyíthatott, amelyet egy igazán nagy siker fémjelzett…

– 1979-ben, 33 évesen hagytam abba a futballt – akkor már megvolt a középfokú segédedzői végzettségem, s fel is vettek labdarúgó-szakedzői szakra a TF-en (ahol többek között Both József, Egervári Sándor és Mészáros Ferenc volt a csoporttársam). Ezalatt négy évig utánpótlás-edzőként, illetve kapusedzőként dolgoztam és ebben az időszakban éreztem meg azt, hogy az edzői szakma „klappol” nekem. Talán meglepő, de az egyik legkedvesebb a szívemnek az első trófea, a salgótarjáni Palóc-kupa megnyerése. Az Eger U18–U19-es gárdájának trénereként rangos külföldi csapatok előtt jutottunk be a döntőbe, ahol a Besztercebányát győztük le maratoni hosszúságú tizenegyesek után!

– Az utánpótlásban szerzett tapasztalatokat aztán hamar kamatoztatta az egri felnőtteknél 1983 és 1986 között...

– A TF elvégzése után rögtön átvettem az Eger SE első csapatának trenírozását. Érdekes módon azonnal én lettem a HELASZ edzői bizottságának is a vezetője. Az Eger a másodosztályban szerepelt és büszkeséggel tölt el, hogy az 1983/84-es kiírásban bajnoki címig vezettem az együttest úgy, hogy mindössze hatszor kaptunk ki. Olyan játékosokat hoztam fel akkor a felnőttek közé, mint Simon Antal, Aranyos Imre és Vojtekovszki Csaba. Balszerencse, hogy az ezt követő NB I.-es bajnokságból a 15. helyen végezve úgy estünk ki, hogy tíz győzelmet és öt döntetlent értünk el – a kétpontos rendszerben ez 25 pontot jelentett, ennyivel előtte soha senki nem esett ki az első osztályból, de ha már akkor a hárompontos rendszer létezett volna, a tizedik pozícióban zárunk. A kiesés után aztán azonnal visszakerültünk az NB I.-be úgy, hogy a második helyen végeztünk a Dunaújváros mögött, de ezután Békéscsabára távoztam.

Az összesen 14 éves egri karrierem hozta magával, hogy máig Eger a kedvenc városom, ahol korábban a magánéletem is jól alakult.

Megismertem egy hölgyet, kinek fiát sajátomként fogadtam el. Sokáig együtt éltünk, ma is tartjuk a kapcsolatot, jó viszonyban vagyok Katival és Petivel.

– Eger után a békéscsabai és a váci sikerek következtek, majd a szakma csúcsa, a magyar válogatott irányítása. Az FTC edzőjeként aztán 2001-ben nyert bajnoki címet, azonban sokan nem tudják, hogy egy lépésnyire volt attól, hogy a Fradiban játékosként is szerepeljen, és nem is akármilyen találkozón tehette volna meg ezt…

– Még az Ózdból kerültem be az NB I/B-s válogatottba, amely egyszer Vácott játszott egy felmérő mérkőzést. Azon a találkozón kiszúrt a Ferencvárost képviselő Kalocsai László és Dalnoki Jenő, és már arról tárgyaltunk, hogy 1970 nyarán a Fradihoz igazolok, de aztán Vörös Bélát szerződtették második számú kapusnak. Ezt azért is nagyon sajnálhattam, mert az első számú kapus, Géczi István később megsérült, így az UEFA-kupa elődöntőjében, 1972 tavaszán Vörös védett az angol Wolverhampton ellen. Fájó pont játékos-karrieremben, hogy nemcsak erről a meccsről maradtam le, hanem az NB I.-es bemutatkozásról is.

– Aztán 2018-ban szűkebb hazánkban, a Gyöngyösi AK-nál vállalt szerepet trénerként, ahol csupán fél évet töltött. Miért alakult így?

– Azért érkeztem az év márciusában a klubhoz, hogy az NB III. 2017/18-as kiírásában bent tartsam a csapatot. Ez végül sikerült, ugyanis az egészen jó, 9. pozícióban zártunk. A nyári felkészülés után aztán rosszul alakult a szezonrajt, egyre inkább elfogyott a pénz, így a hetedik forduló után kenyértörésre került sor.

– Mennyire tartja korábbi játékosaival, s edzőtársaival a kapcsolatot?

– Sosem voltam különösebben barátkozós típus, túl mély kapcsolatom nem volt senkivel. Talán az ózdi kötődésű Bánfi János az egyetlen, akivel ma is rendszeresen beszélek, de mindez természetesen nem jelenti azt, hogy bárkivel is rossz viszonyban lennék. Mindig magányos farkas voltam, amikor vége volt az edzésnek, mindig a másik irányba indultam el… Mindettől függetlenül sokakkal beszélek telefonon, és ha van egy összejövetel, akkor arra mindig igyekszem elmenni. Egy héttel ezelőtt Egerben Pócsik János szervezésében a régi Dózsás csapattársakkal találkozhattam egy összejövetel keretében. Jó volt őket látni.

– Régi hobbija a vadászat, ez a futball mellett továbbra is szerepet játszik az életében?

– Sajnos már nem annyira, mint régen, mivel vadásztársaim közül többen elhunytak és a járvány is „betett” ennek a tevékenységnek az utóbbi időszakban. Ettől függetlenül, amikor tudok, megyek, hiszen ez ugyanolyan szenvedélyem, mint a futball!