Meghalt a legkisebb porszem – emlékezés a gyöngyösi drukker Pap Istvánra

Inkább ott fogom meg a gombolyag egyik végét, hogy olyan rendkívül különleges embert vesztettünk, hogy azt szinte bizonyos, nem fogjuk fel sportberkekben. Ő ugyanis nem egy szurkoló volt, hanem A szurkoló. A szurkolók mintaképe, csapattól függetlenül. De miként válhat ezzé valaki? 
Hatéves korában édesapja kézenfogva vitte ki először egy labdarúgó-mérkőzésre Gyöngyösön, majd idegenbe is. Annyira megtetszettek neki a találkozók, hogy az apukájától függetlenül is kijárt a meccsekre. A sport imádata és a futballt körülvevő hangulat annyira magával ragadta, hogy mondhatni élete végéig csapata minden mérkőzésen ott volt. A felnőtt összecsapásai mellett az ifjúsági és serdülő mérkőzések is érdekelték otthon és idegenben egyaránt, ha nem ütköztek a kezdési időpontok. Így a játékosokat már felnövekedésüktől ismerte. 

A kilencven percek alatt nem dobolt, nem kürtölt, csak úgy biztatta kedvenceit: „Hajrá, GYAK, hajrá, Gyöngyös!” Szerényen. 

És persze örült, ha gól volt, győzelem született, de önmagában annak is, hogy együtt lehetett az övéivel. Vereség esetén azonban igazán szomorú is tudott lenni. Soha nem szidta a játékvezetőket, játékosokat, így a szimpátiát keltő, fairplay hozzáállás még az ellenfelek nézőit is elragadtatta. Ha idegenbe ment a gárda, már ők is kíváncsian várták, vajon jön-e Pista bácsi is. És jött, mert kitartása példa nélküli volt. Ezt még a gödöllői vendégszereplésekkor Szűcs Lajos és Pécsi Ildikó is megjegyezte neki. Nem akadt összetűzése soha a más színeket éltetőkkel. Nemcsak mérkőzésekre járt ki, hanem minden nap kilátogatott a pályára elbeszélgetni vagy az edzéseket megszemlélni. 

Mindemellett élő sportlexikonává vált az egyesületnek. Olyan szinten felelevenített emlékeket, hogy kérdésre bármikor fejből meg tudta mondani, például 1973-ban ki hogy rúgott gólt, melyik ellenfélnek, s melyik kapusnak. 

Ha múltbéli információra volt szükség, hozzá fordultak a szakemberek telefonos segítségként. Egy idő után ez az elfogultság a GYAK-vezetőknek is feltűnt, s Pista bácsi is a klub buszával utazhatott. Török János korábbi edző az akkori helyzetnek megfelelően megjegyezte, hogy inkább viszem Pista bácsit idegenbe a busszal, mint két tartalék játékost. 

A klubnál nagyon szerették a futballisták és nézők egyaránt. Az egyesület fennállási évfordulóin elismeréseket kapott, de a nagyfokú hála jeléül még a tablóra is kirakták a képét kedveltjei mellé, ami nagyon jólesett neki. Amikor betegeskedett, az elnökség elment hozzá, s autóval elvitték a mérkőzésre, ahol ő lehetett a középpont, ő végezhetett el kezdőrúgást. Mindenkivel kezet fogva a játékvezetőknek azért megjegyezte, hogy „Sporik, a pálya haza felé lejtsen!”. A meccsbírákból nevetés tört ki a gondolatra. Ő meg a nézők és játékosok tapsvihara közepette vonulhatott le a zöld gyepről. Ez az élménysor a legnagyobb gyógyszer és gyógyulás volt számára, s akkor még felépült. Az NB III-ban szereplő GYAK vezetősége úgy döntött, hogy segít Pista bácsinak, s Labancz Róbert edző vezetésével az egész csapat elment hozzá, s a kertjét rendbe tette. Az együttes azóta búcsúzott az NB III-tól, Pista bácsi pedig meghalt. 

Gyöngyösön a Felsővárosi temetőben temették el. Korábban a néhai Fesztbaum Béla is írt róla cikket „A vacsorát sem kívánja, ha kikap a GYAK” címmel. Kérlek, Béla bá' ezt az írást még szerkeszd Pap István égi krónikájához, hogy ebből is érezze, van becsülete annak is záráskor, aki a porszemek között a legnagyszerűbbet viszi véghez. A magasságokban így a légtérbe érve üstökösként a leghatalmasabb fényt bocsáthatja kedvenc csapatára. 

Nyugi, mindenkinek, ő ott van most is minden meccsen, de már így szurkol tovább.

Hajrá, Pista bácsi!