Elhunyt a gyöngyösi és a hatvani labdarúgás legendás edzője

Néha egyedül, majd mások társaságában állt a pálya szélén a tűző napon, s figyelte a IX. Bosch Rexroth-Vodafone-kupa döntőit. Csapatával még a reggeli hűvösben volt érdekelt a fináléban, a Gyöngyösi AK 1987-es születésű fiataljai 0-0-s döntetlen után egy kapu mellé rúgott büntető okán vesztették el a meccset az Eger Futball Kft. együttesével szemben, így ezüstérmet kaptak az eredményhirdetéskor. Treiber Rudolf egész délelőtt nem vette le szemét a labdát terelgető gyerekseregről.

A felnőttekkel szemben persze mindig kegyetlen voltam, bárhol is dolgoztam. Csupán az rejtély számomra a gyerekeket figyelve, hogy miért romlanak el később – kezdte mondandóját Rudi bácsi, amikor régi ismerősként vele társalgást kezdeményeztem. Aztán nyomban magyarázatot talált saját felvetésére. – Nagyon valószínű, hogy amikor felnőtté válnak ezek a tizenéves fiatalok, bekerülve a társadalomba, asszimilálódnak egy korrupt közeggel, s azzal elvész a tehetség. A foci felnőtt szintjén bizonyos mértékig a játékosok uralkodnak. Ahogy hallom, néhány futballistának nem tetszett az edző Gyöngyösön, így már nincs is rá szükség, jöhet a következő. Nálam ezt nem lehetne megcsinálni, ahol én edzősködtem, ott nem a játékos döntött.

– A Budapesti Postásban kezdtem futballozni, de három évig kellett jelentkeznem a toborzókon, amíg végül bekerültem a kiválasztottak közé. Az ifiben csak néhány meccset játszottam, mert máris felvittek a felnőttcsapatba. Azt sem tudtam, hogy hol van Gyöngyös, amikor 1950-ben bevonultam katonának, s ezzel végleg a Mátraalján ragadtam. A leszereléskor hívtak vissza a Postásba, de a szívem választottja miatt engem már Gyöngyös vonzott.

Személy szerint mint védőre emlékszem, de a középhátvéd posztján csak egy évet töltött edzője, Csizmarik Imre bácsi kérésére, egyébként a jobbfedezet volt a kedvenc szerepköre. Amikor 35 évesen befejezte, három évet levezetésként még kispályázott szórakozásból. A mostani kispályás futball szerinte messze nem azt a célt szolgálja, amiért annak idején kitalálták. Visszavonulása után edzőként napjainkig a pályán maradt.

Többnyire a bajnoki címekig vittem a csapatokat, tavaly ilyenkor például Markazon. Tavasszal kerültem a GYAK ifi I-hez, közösen dolgozunk Lukács Gyurival, ő a serdülőkért felel. Az öltözők hangulata csodás. Nagyon szeretem a gyerekeket, jó velük lenni egy közösségben. Ha évente egy-két ifista felkerül az első csapatba, akkor megtettem mindent. A saját nevelés a legolcsóbb módszer. Hetvenen túl már nem sokra szám íthat az ember, de szeretnék még néhány fontos dolgot átadni abból, ami üdvös a futballban és hasznos a játékosnak.

Aki közelről ismeri Treiber Rudolfot, az tudja róla, hogy keményen szókimondó. Erről ezen a forró nyári napon is meggyőződhettünk.

Hiába mondom, hogy rúgják a rövid sarok irányába a beadást, mert az a hatékonyabb a gólszerzés céljából. Már azon gondolkozom, hogy megírom a futball tízparancsolatát, amit a gyerekekkel megtanítok. Nem rúgnak falsot csak belsővel, igaz, még a cipő is úgy van kiképezve. Annak idején Gyetvai bal külsővel benyeste a labdát, Sárosi pedig befejelte.

A nosztalgiázás nagyon megy Rudi bácsinak, hiszen ő részben játszott hajdani kiválóságokkal, de minimum látta a pályán Kubalát, Puskást, Szuszát, Bozsikot, Kotászt és a többieket, sőt még m indig könnyedén elem zi a világnagyságok erényeit. Amikor beszélgetés közben feltekintett az egri stadion lelátóira, ugyancsak régmúlt idők csatái jutottak eszébe.

Ezen tűnődve határozottan felém fordult, és megkérdezte: valóban nem lesz ősszel Egerben felnőttfutball? Se jót, se rosszat nem tudtam válaszolni.
Napok múltán is inkább a beszélgetés lehetőségét értékelem. Ezt köszönöm, Rudi bácsi!