A vár védői tényleg bevethették a szurkot

Tévhit, hogy a középkorban a bélpoklosok keresztényi könyöradományokból tengették életüket. A poklosság, vagyis a bőrlepra egy gyógyíthatatlan betegség volt, melynek következtében egyes testrészek akár véglegesen is roncsolódhattak. A fertőző betegek távolt éltek az emberi közösségektől, többségük szurokégetésből tartotta el magát.

Azért, hogy bőrlepra nyílt sebei ne fertőződjenek el, használták a szurkot a betegek, akik ezzel kenték be a sebes testfelületeket. Így nem csoda, hogy a szurokégető kemencék körül gyakorta találunk „poklosokat.” Mellesleg a szurok (pekla) szóból ered a pokol szavunk is, mely az 1200-as években már ismert.

– A szurokfőzés három módszere volt ismert a fa száraz desztillációjára – mondja dr. Csiffáry Gergely, a történelemtudományok kandidátusa. – Az egyik a legrégibb a középkorból az úgynevezett szurokfőző gödrökben vagy vermekben való főzés. Ennek során csak szurkot és a faszenet nyertek, ezt tudták összegyűjteni, mert a többi elillant. A másik módszer a XVIII-XIX. századtól a kettős falú kemencékben való falepárlás. Ekkor már két hétig tartott a lepárlás. Ezekben már előállíthattak körülbelül 9 métermázsa terpentin olajat, 14 mázsa kátrányt és 36 mázsa faszenet. Ehhez a fenyőfák tuskóját szétfűrészelték, felhasogatták, s azt használták fel.

A szurok felhasználása elsősorban az építőiparban volt ismert, a templomok fedésére használt fazsindelyeket ebbe mártották, s mivel a szurok rendkívül jól ég, ezért szinte menthetetlen volt egy-egy épület, ha lángra kapott. Jótékony hatása ismert volt a népi gyógyászatban is, így a szurokfőzés a középkorban szolgáltatóiparnak számított. Helyneveink máig tökéletesen visszatükrözik szurokfőző falvainkat: a szláv dehtary szó eredendően fakátrányégetőket jelent. Ebből a névből származnak a szurokégető középkori szolgáltató falvak nevei, mint a Nógrád megyei Dejtár, a Liptó megyei Dechtár, és a Gömör megyei Détér.

A történész emlékeztet arra is, hogy a szurok hasznosításának titkát már az egyiptomiak is ismerték, a múmiák tartósításához használt szurkot a Holt tengerből nyerték. E fekete anyag később a gyógyászatban is megjelent, épp úgy kezelték vele az állatok rühösségét, mint ahogy éltek kozmetikai előnyével is. Gyimesben pedig a legények rágott gyantával kedveskedtek a kiszemelt lánynak, s ha az elfogadta, akkor a legény reménykedhetett.

[caption id="" align="alignleft" width="360"] Az egri vár hős védői... Bár sokan Gárdonyi fantáziájának tulajdonítják a „szurkos” történetet, az akár lehet igaz is. Fotó: AS
[/caption]

– A kőolaj természetes vízfolyásaink egy részének felszínén is megtalálható – emlékeztetett dr. Csiffáry Gergely a szuroknyerés másik módjára. – A XVIII-XIX. századi országleírásokban gyakran említik a víz felszínén megjelenő sötét színű anyagot, melynek abban az időben már olyan ismert volt, hogy Martinovics Ignác, aki 1791-ben a lembergi egyetem fizika tanára volt, a galíciai kőolaj vizsgálatáról írt értekezést.
Egerben 1508-ból a fenyőszurok használatára van adat, viszont a későbbi, 1551. évi várleltárban nemcsak a fenyőszurok, hanem a kőolajból készült bitument is összeírták, mintegy 21,5 kilógramm mennyiségben.

Ezt a kőolajat gyűjthették az Eger környéki kútvizekben, vagy akár Parád és Recsk környékén. Miután a bitumen szavunk a pix tumens vagyis sírszurok jelentésű szóból ered, amely a földi szurkot, aszfaltot takarja, s a várleltárban is pix tumens néven lelhető fel, ezért lehet biztosan állítani, hogy Egerben 1552-ben már kőolajból származó szurkot használtak. A kétféle szurok, a falepárlásból eredő fenyőszurok és a kőolajból eredő szurok mindvégig megvan a magyar végvári, majd a török kori összeírásokban, de még a Rákóczi szabadságharc korabeli egri leltáraiban is.

Az 1552-es ostromkor a gyújtónyilakhoz használták a kőolajból nyert szurkot, ebből kisebb mennyiség volt raktáron. Viszont a Tinódi által megénekelt szurkot, amit az egri nők öntöttek le a falakról, a fenyőszurokból nyerték, mert ebből volt jóval nagyobb készletük. Ezt a fenyőszurkot használták a különféle tüzes szerszámok, tüzes furkó, tüzes kalács, tüzes labda, tüzes koszorú készítésekor.

A Setét kapuban végzett régészeti ásatás során nemcsak szurokfőző eszközöket, de egy szuroköntő edényt is találtak. Természetesen a szurkot nem elsősorban a török elleni védelem miatt készítették, hanem a gyújtónyilakhoz, a lószerszámok fényesítéséhez és a bőrök puhításához. Vagyis a szurok hármas célt szolgált: védelmet, támadást és világítást. A szurok egyébiránt Eger visszafoglalásakor is ott van az 1687. évi leltárban, vagyis igazoltan a törökök is használták. 

 Kik voltak az olejkárok?

Az olejkárok Vályi András pesti egyetemi tanár szerint a Felvidék szlovák – elsősorban Túróc megyei – falusi lakosai voltak, akik a jezsuitáktól sajátíthatták el a fenyőolaj-, valamint a gyógyszerkészítés titkait. Tőlük tanulták meg, hogyan is kell a henyefenyő tűleveléből, tobozából fenyőolajat csinálni. Ez utóbbit az adott korokban Európa-szerte „magyar-kárpáti balzsam”-nak nevezték. Az olejkárok, mint szlovák vándorárusok, a XVIII-XIX. században Túróc, Zólyom, Nyitra és Trencsén megyékből sjószerivel az egész kontinest ellátták ezzel a fenyőolajjal. Mint sejthető, maga az „olejkár” elnevezés is utal e személyek olajárus voltára.