koncertbeszámoló

2019.12.10. 16:28

Füst a víz felett, ámulat az Arénában

Legújabb turnéján Magyarországot is célba vette a világ leghangosabb rockbandája, a Deep Purple.

Bukoveszki-Nagy Eszter

Forrás: Boon

Fotó: Máté Éva

Vannak olyan zenekarok, amik meghatározók a zenei életben, hatással vannak az életünkre és amiket egyszerűen látni kell. A Deep Purple pont ilyen. December 9-én Budapesten is megmutatták, miért nem véletlen, hogy ők az egyik legnagyobb hatású rockzenekar a világon – olvasható a Boon oldalán.

A Papp László Budapest Sportaréna hatalmas színpadát a legendák előtt a Monster Truck melegítette be. Bár korábban nem volt szerencsém hozzájuk, csak néhány dalukat hallottam, azaz célirányosan meghallgattam a buli előtt, de nagyon jó választásnak bizonyultak. Dögös hangzás, húzós-bluesos nóták, profi hangszerkezelés, gyönyörű gitárszólók és pörgős műsor jellemezték az alig egy órás koncertjüket. Hangzásvilágban is teljesen passzolt a zenéjük a főzenekaréhoz, tényleg egyfajta bemelegítés volt, remélem látom majd még őket.

Tűpontos kezdéssel egy gyors átszerelést követően máris belecsapott a húrokba a Deep Purple, nem is akármivel, a Highway Star-ral. Öreg ember nem vén ember. A mondást tökéletesen példázta Ian Gillan és csapata, ugyanis nem csupán az egyik legismertebb nótájukkal nyitották a másfél órás műsorukat, hanem egy dalfolyammal: szünet nélkül fűzték össze az első három dalt (Highway Star, Pictures of Home, Bloodsucker). Mindenki csak pislogott a döbbenetes energia láttán, amit a későbbiek folyamán csak fokozni tudtak. Erős kezdés után még erősebb folytatás következett, hiszen ezután egy kisebb dobszólót hallhattuk az egyetlen eredeti zenésztől, Ian Paice-től, majd a Demon’s Eye-t és a Somtimes I feel like screaming-et egy hatalmas gitárszólóval fejelte meg Steve Morse gitáros. Nem túlzok, ha azt mondom, elkezdtek leszakadni az arcok. Persze egy kis móka is belefért, a Lazy című dalra Gillan egy mikulássapkában és szájharmónikával tért vissza a színpadra, és megmutatta, hogy nem csak a hangjával tud még egyet s mást ennyi év után is. Bár tény, hogy az ő hangját sem kímélte az idő, azért amit ki kellett énekelni, azt a mostani képességeihez igazítva derekasan kiénekelte. Az pedig számomra külön dicséretes, hogy volt annyi önkritikája, hogy a Child in time-ot meg sem próbálta…

Újabb három dal után ugyancsak ízletes bemutatót kaphattunk a zenészek virtuozitásából, Don Airey billentyűs mutatta meg, hogy bizony a rockerek nem csak hangos zajt tudnak csapni. Lenyűgöző zongoraszólóval szórakoztatta a csordultig telt Aréna közönséget, amiben a játékos allúziók mellett helyet kapott egy kis Chopin is, amivel megvillantotta komolyzenei képzettségét, hiszen egyébiránt karmesterként is ismert. Az elképesztő kis műsort azonnal a Perfect Strangers-be fűzték, majd a Space Truckin’, végül a banda legikonikusabb száma, a Smoke on the water. Szerintem nincs ember a Földön, aki ne ismerné. Ennek megfelelően a közönség egy emberként üvöltötte a refrént, óriási élmény volt!

Ráadásként a Hush című nótát játszották el, a hetvenes évek életérzéséhez pedig jócskán hozzáadott, amikor fotós barátnőm megjelent egy aranyszínű flitteres felsőben és trapézfarmerben, csupa fény, csillogás, szépség és álom villant be, felelgetve a kivetítőn egész koncert alatt futó színes, kissé pszichedelikus ábrákra. Még egy rövid basszusgitár szóló is belefért, hiszen Roger Glovernek is meg kellett mutatnia, mit tud. Végül mi mással fejezhették volna be a grandiózus műsort, mint a Black night-tal.

Néhány éve a Fezenen is felléptek, amin szintén ott voltam, és most megtapasztalhattam, milyen különbségek vannak egy fesztiválműsor és egy arénás koncert között. Míg előbbin a buli volt a lényeg, sok pörgős számmal, hosszú összekötőszövegekkel, sztorikkal, ezúttal a hangsúlyt inkább a komolyabb szerzeményekre, a hangszeres virtuozitásra fektették. Döbbenetesen profik, s bár ez talán nem meglepő, hiszen gyakorlatilag egyfolytában turnéznak és koncertezek 1968 óta, mégis le a kalappal előttük. Több mint ötven éve a színpadon vannak, de a lelkesedés, a lendület mit sem veszített erejéből, mi pedig mintha lemezt hallgatnánk, annyira zseniálisan pontosak a zenészek. A közönség is (legalábbis a székeken helyet foglalók) ámulatba esett óvodásokra hajaztak, mindenki csak nézett nagy szemekkel és csodálta ezeket a rockmamutokat. Hatalmas élmény volt mindannyiunknak, teljes kábulatban csoszogott az embertömeg a fények felkapcsolása után a kabátokért – vagy a büfébe, mert erre inni kellett egy sört.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!