Kitörölhetetlen a tudatunkból Trianon fájdalma

Az október 23-át köszöntő megemlékezéseknek köszönhetően adta magát a kérdés, hogy az 1956-os forradalom emléke mennyire szemléletformáló hatású számunkra, s hogy az ünnep üzenete hogyan egészíti ki a többi történelmi tárgyú ünnepünk üzenetét. A kérdésre adott válaszok nagyon izgalmas képet adtak olvasóink történelmi tudatáról, nemzeti elkötelezettségéről, s így közvetve a magyar emlékezetpolitikai törekvések előtt álló lehetőségekről is.

Egyértelmű és kiemelkedő annak a válaszlehetőségnek az elfogadottsága, amely szerint

a magyarság számára még mindig meghatározó a trianoni országvesztés fájdalma, s ezzel együtt a nemzeti összetartozás tudata.

Ez a 32 százalékos támogatottsággal győzedelmeskedő válasz nagyon erős legitimitást adott egy viszonylag friss ünnepünknek, a Nemzeti Összetartozás Napjának, s ez erős üzenetet jelent minden olyan politikai erőnek, amely a soha nem szűnő fájdalom emlékét jóra fordítva egyfajta teremtő, nemzettudatot őrző és egyben újjáteremtő erőt igyekszik előhívni ennek a nemzeti traumánknak az emlékéből.

[eweb-voting id="1368329"]

Persze túlzás lenne ebből olyan nemzetkarakteriológiai következtetést levonni, hogy nekünk mindenáron Mohács kell, s hogy mi a Himnuszunkban is megénekelt balsors által régen tépett életünket tartjuk örökké szem előtt. Igaz ugyan, hogy a 21 százalékkal második helyen végző 1848-as emlékeink megint csak egy elbukott szabadságharc körül forognak, de

nehéz lenne nem észrevenni a válaszból szépen kiütköző hetyke dacot, a 48 örökségéből nem engedő, Kossuth Lajos harcba szólító üzenetét még most sem felejtő népakaratot.

A 19 százalékkal harmadik helyen végző válasz, a Szent István-i örökség mellett hitet tevő büszke szavazatunk pedig már a rockzene ütemére dübörögve szól hozzánk a nemzeti tudatunkat oly szépen formáló híres rockopera megfelelő sorát visszhangozva, jelezve, hogy sokak szerint jelképesen még mindig István a mi urunk. S akárhogyan is nézzük,

ez bizony nemcsak a keresztény örökségünk vállalása, hanem az ezeréves magyar államiság erejének hirdetése is

– hogy ki-ki bátran megtalálhassa ezekben a magyar megmaradást tápláló szellemi erőforrásokban a maga részét.

Az ötvenhatos forradalom emléke, a pesti srácoknak a mítosza 13 százalékkal tört előre a ranglistán, hatásosan megmutatva, hogy ennek a rendszerváltással kanonizált új ünnepünknek is szépen felfelé ívelő a karrierje. S ha a forradalom névtelen hősei, a pesti srácok mellé még odavettük volna a a szabadságharc számos neves alakját – Mansfeld Pétert, Pongrátz Gergelyt, Wittner Máriát, Mindszenty Józsefet vagy akár az erősen vitatott személyiségű Nagy Imrét is – a panteonba, akkor ki tudja, meddig ívelhetett volna ez még tovább.

S ha már olvasóink történelmi tudatára voltunk kíváncsiak,

a korai magyar történelem legszebb diadalait is bevettük a sorba: Hunyadi János nándorfehérvári diadalát csakúgy, mint az ezeréves magyar államiságot, a magyar megmaradást megalapozó pozsonyi csatát.

Az előbbi válaszlehetőség 11 százalékot, az utóbbi pedig 4 százalékot ért a szavazásunkon, ami pedig a történelmi regények és filmek születésénél bábáskodó alkotóink számára mutat irányt, s jelöl ki egyben feladatot. Ha így vesszük, akkor nem lehet elégszer mondani, hogy milyen sokat számítanak az olyan kiváló kortársi történelmi regények, mint például a Bán Mór nevéhez köthető Hunyadi-regénysorozat. S ha így vesszük, akkor abból az igényből sem szabad engednünk, hogy a pozsonyi csata emlékét megörökítő filmeknek és regényeknek is még mindig lenne köztünk keresnivalója.

Borítókép: A vitézi rendek képviselői bevonulnak a nemzeti összetartozás napja és a trianoni békediktátum évfordulója alkalmából tartott nemzeti ökumenikus megemlékezésen a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban az V. kerületi Március 15. téren 2018. június 4-én