Extrém sport

Nem lehet könnyű játékvezetőnek lenni. Olyan nehézségekkel kell megküzdeniük a bíróknak, hogy akár extrém sportnak is tekinthetjük tevékenységüket. Ádáz körülmények között végzik hálátlan munkájukat, minek során az emberi lélek olyan mélységeibe látnak le, hogy csakis kevéssé szédülékeny embert kívánhatja magának a sípmesteri hivatást.

Vegyük példának a futballt. Az ebben a sportágban járatlan szemlélő azt feltételezheti, hogy a játékvezetőnek más dolga sincs, mint a szabályokat betartatni, segíteni a szükségszerűen kialakuló vitás helyzetek megoldását, büntetéssel sújtani a vétkeseket, visszaterelni őket a sportszerűség mezejére. Ez a barátságos kép, amit képzeletünk naiv festőként lelki szemünk elé rajzol, rögtön szertefoszlik, amikor a térfélválasztásról döntő pénzfeldobás után felharsan a kezdő sípszó és útjára indul a labda.

A játékvezető azzal kénytelen szembesülni, hogy a játékosokra, a szurkolókra és szerény személyére redukálódott világ értelmezése milyen sokféle lehet.

Joggal gondolhatja például magáról szemészeti vizsgálatok eredményére támaszkodva a bíró, hogy látása éles, mint a sasé. Egy-egy döntése nyomán azonban a futballpálya-univerzum többi lakója mégis érezheti úgy, hogy legföljebb a fehér bot világnapján lett volna szabad a pályára engedni őkelmét.

Hasonló különbségek alakulhatnak ki a spori szellemi épségével kapcsolatos álláspontok között. Mindennapjainak tapasztalataira, családja és barátai véleményére támaszkodva joggal gondolhatja magáról a játékvezetők többsége, hogy ép ésszel felvértezve szaladgál a pályán. Eközben az események súlyától mégis görbülhet úgy a tér a lelátón, hogy a szurkolók azt vegyék észre: hibbantra bízta a meccs vezetését a szövetség. A vélemény- és szólásszabadság érvényesülése ebbe a kettősségbe meglehetősen fájó bepillantást enged sok játékvezetőnek.

A bíráskodókra leső nehézségeket csak szaporítja az, hogy a játékosok reakcióiból leszűrhető, hogy a futballpályán soha semmi nem úgy és nem ott történt, ahol és ahogy azt a spori látta. Ráadásul annyi fájdalmas sérüléssel még egy baleseti sebész sem találkozik, mint amennyinél egy-egy meccsen egy bírónak vizitálnia kell. Ennek elviselését talán csak az segíti, hogy megannyi csodálatos gyógyulásnak is szemtanúja lehet. Nem is lepődünk meg, ha azt látjuk, némely játékvezető szerényen ugyan, de minimum a Megváltónak érzi magát.

A legnagyobb megpróbáltatás azonban mégiscsak az lehet, hogy labda nélkül kell szaladgálniuk a bíráskodás extrém sportját űzőknek. Gól, sőt passz nélkül lehozni a meccseket igazi önmegtartóztatás. Vagy rossz helyezkedés.