Jubileum

A naptáraink ma már tele vannak világnapokkal, jeles alkalmakkal és jubileumokkal, gyakran egy napra több is jut belőlük. A nyugodt, tisztelgő főhajtáshoz, még ha jó szándékból, segítőkészségből, tiszteletből, hazafiúi érzésből fakadóan is, ricsajos mellékzöngéktől kísért tömegrendezvények is társulnak. Ettől az az érzésem, hogy az veszik el az emlékezésből, ami a legünnepélyesebbé teszi azt – a meghittség.

Ám ha a családi jubileumokra gondolok, már más az érzésem. 

Párunk, gyermekünk, unokánk, szüleink születésnapját, névnapját nem jelzi naptár, nem figyelmeztet naponta a kalendárium az éppen aktuális jubileumra, és nem készülünk rá külső jelképekkel, csak a lelkünkben él a várakozás, hogy külön ebből az alkalomból is köszönthessük szerettünket. 

A feleségemmel a napokban ünnepeljük a házassági évfordulónkat. Ugyanolyan meghitten, minden felhajtás nélkül, mint amikor megismerkedtünk, vagy amikor a kora esti sétáinkra indulunk, vagy éppen legelőször bámulhattuk meg elnémult csodálattal első, majd második unokánkat a szülészet üvegablakán keresztül. 

Most sem hívunk vendégsereget, nem durrogtatunk petárdákat – csak emlékezünk az anyakönyvvezető, majd a lelkész előtti feledhetetlen pillanatokra. Közben majszoljuk az egyetlen ünnepi kelléket, a feleségem készítette utánozhatatlan kókuszos csokigolyót, amit a közepébe rejtett egy szem meggybefőtt teljesen „megbolondít”. A világ éppen olyan kerek ilyenkor, mint a csokigolyó.