Műtét után néhány nappal nyert versenyt a volt parasportoló

– Ha jól tudom, gyerekkora óta sportolt, kamaszként kalapácsvetésben jeleskedett.

– Édesapám nyomására kezdtem el a kalapácsvetést tanulni elsőként Gyöngyösön, hiszen a szüleimmel ott éltünk. Édesapám a városban volt az első gyermekorvos, aztán 1954-ben megválasztották kórházigazgatónak. A fiataloknak akkoriban a sport jelentette a kikapcsolódást, a baráti közösséget. A gimnazistáknak egyensapkát kellett hordaniuk és este nyolcra otthon kellett lenniük. Apám azt mondta, hogy a futball nem sport, buta gyerekek játéka. Bár szerettem kézilabdázni, azt tanácsolta, inkább atletizáljak, mert az egyetemi barátja Csermák József olimpiai bajnok kalapácsvető edzője volt. Két évig csináltam, majd felállítottam egy serdülőcsúcsot, amelyet 18 évig nem tjudtak megdönteni, de megtörtént a baleset, amelyben eltört a gerincem.

– Hogyan ismerkedett meg a parasporttal?

– Tizenhét évesek voltunk, amikor egy hétfői nap a csapattagokkal elmentünk strandolni. Beugrottam a medencébe és csak annyit éreztem, mintha bevertem volna egy kőbe a fejem. Elkezdtem fuldokolni, kihúztak, egy Trabantba tettek és úgy vittek a kórházba. Ott másnap apám elém állt és közölte, többet nem tudok lábra állni. Ausztriába kerültem egy rehabilitációs központba, ahol a sport központi része volt a gyógyításnak, elsősorban azért, hogy a betegek jobb fizikai állapotba kerüljenek. Ott kezdtem asztaliteniszezni, majd a balesetem után két évvel tolókocsival már orvos írnokként dolgoztam a gyöngyösi kórházban. Egy évvel később megnyertem az Európa-bajnokságot asztaliteniszben, majd a következő évben, 1967-ben a világbajnokságot is megnyertem.

– A sport mellett kezdte el a pszichológiai tanulmányait. Miért ezt a szakmát választotta?

– Orvosnak szántak a szüleim, ám ez a baleset után nem volt lehetséges. Kiderült, a sportból sem lehet megélni és az 1968-as olimpiára sem jutottam ki különböző politikai okok miatt. Így keresni kellett egy olyan egyetemet, amelynek a földszintről indul a liftje. Ez volt az Eötvös Loránd Tudományegyetem. Egy ideig hülyeségnek tartottam a pszichológiát, de aztán megszerettem. Olyannyira, hogy egy év alatt végeztem el az utolsó két évet és ledoktoráltam.

– Eközben készült az 1972-es müncheni olimpiára?

– Igen, kijutottam a gerincsérültek olimpiájára, ahol a 60 méteres gyorshajtás versenyszámban bronzérmet szereztem. Ezzel elhoztam hazánk első paralimpiai érmét, úgy, hogy előtte néhány nappal műtöttek meg vakbélre. Ekkor pénz nem járt az éremért, de Magyarország kapott hét olimpiai kvótát. Montrealban volt a következő világverseny, ahová engem nem is vittek aztán el.

– Számos kitüntetés és elismerés birtokosa, emellett ­szakmai könyveit, publikációit több nyelven is kiadták. Mire a legbüszkébb?

– Mindegyikhez fűződik valami kedves emlék, talán ­erre a legutolsóra vagyok a legbüszkébb, de nagy elismerésnek éltem meg a mozgássérültek világszövetségének kitüntetését. Negyven éve élek a feleségemmel és nagyon büszke vagyok rá, hogy a sok bajommal és a nyűgjeimmel együtt is kitartott mellettem.

A testi sérült emberek lélektana

Pszichológusi munkája – Európában úttörőként – a testi sérült emberek összetett lélektani nehézségeinek feltérképezésére és csökkentésére, a társadalmi újrabeilleszkedés problémájának tisztázására irányul. E témákban magyar, német, orosz, angol, román és dán nyelven nyolc könyve és több mint 250 ­publikációja, szakközleménye, referátuma jelent meg. Tíz éven át volt az ENSZ képviselettel is rendelkező Nemzetközi Rokkantszövetség (FIMITIC) elnökségi tagja. Dr. Fejes András Nagyrédén él, gyöngyösinek vallja magát. A város ­díszpolgára, a sportcsarnok névadója és a Gyöngyös Város Barátainak Köre alapító tagja. Sportpályafutásának ereklyéit és tudományos publikációt, kitüntetéseit 2014-ben szülővárosának ajándékozta. Idén a Magyar Arany Érdemkeresztet, a Magyar Érdemkereszt legfelső fokozatát vehette át Rétvári Bence államtitkártól.