Ó-Szajlán szinte megállt az idő, kitörni lehetetlennek tűnik

Üzenet érkezett szerkesztőségünkbe azzal a kéréssel, ha időnk engedi, keressük fel az ó-szajlai településrészt, mert az itt élő, zömében roma lakosok, egyre kilátástalanabbnak látják hétköznapjaikat. Úgy érzik, a világtól el vannak zárva, s életkörülményeik napról napra romlanak. Azt szeretnék az itt élők, ha őket is emberszámba venné valaki.

Délután egy óra körül érkezünk a közösségi házhoz, ahol Botosné Bencsik Enikő, a néhány éve alakult Tarnagyöngye Egyesület jelenlegi vezetője fogad. Miközben bemutatkozunk, megállapítjuk, az épületre ráférne egy alapos tatarozás, kívülről-belülről. A metsző hideg szélben gyerekek ballagnak haza megpakolt iskolatáskákkal. Többségük a 12 kilométernyire található Pétervásárára ingázik a körzetközponti Tamási Áron Általános Iskolába, hiszen Szajla új-telepi részén csak óvoda működik.

Benyitunk a nagy alapterületű épületbe, ahol középen egy régi kályha áll. Enikő nemrég gyújtott be, hogy fűtött helyiségben tudjunk beszélgetni, de érezni, hogy ezt télen lehetetlen felfűteni. Ilyenkor nem is nagyon használják.

A fiatalasszony azt meséli, hogy az Ó-Szajlán élő harminc-harmincöt család megbízásából írt nekünk. – A Tarnagyöngye Egyesület elnöke vagyok, így legtöbbször hozzám fordulnak az emberek a gondjaikkal. Amit tudok, segítek. Nemrég értesített például az önkormányzat, hogy megérkezett a rezsicsökkentett brikett, háztartásonként 120 kilónyi, amit átvehetünk. Ezért a tüzelőért a hidegben két kilométert kell(ett) volna gyalogolni, vagy biciklizni, és hazacipelni. A férjemmel felajánlottuk, hogy aki nem tudja megoldani, annak elhozzuk mi autóval. Ez kis dolognak tűnik, de az emberek ezért is nagyon hálásak – mondja Enikő, majd folytatja a gondok sorát.

– Az a legnagyobb problémánk, hogy Ó-Szajla és Új-Szajla között hiába van csak két kilométer, mi mégis úgy érezzük, el vagyunk zárva a világtól. Tudom, hogy sokat beszélnek manapság a romák felzárkóztatásáról, az uniós támogatásokról, de mi ebből nem érzékelünk semmit. Itt, ha valaki szeretne bevásárolni, az felül a fél nyolcas reggeli buszra és bemegy Pétervásárára, mert ott van legközelebb rendes üzlet. Igyekezni kell, mert fél kilenckor indul is vissza a járat. Utána délutánig nincs busz. A kicsik az új-telepi óvodába járnak, ami szépen felszerelt, de akkor is két kilométert kell velük gyalogolni hóban-fagyban, hogy beérjenek időre. Jó lenne egy kisbusz, ami fordulna velük reggel meg délután. A felnőtteknek már akadna munka a környéken, Egerbe is bejárnának néhányan, de ahhoz is utazni kellene. Hogyan, ha nincs busz, amivel elindulhatnának? Van itt idős, beteg ember is. Jó lenne, ha időnként valaki kiváltaná a gyógyszereiket, bevásárolna nekik. Az önkormányzati ülésekről alig tudunk valamit, pedig néhányunk már tudna itt is tájékozódni, ha lenne a településnek frissülő internetes honlapja, ahol a helyi hírekről olvashatnánk. Ilyen sajnos nincs.

A helyieknek is tenniük kéne

Beszéltünk Szajla polgármesterével, Vincze Ferencnével is az ó-szajlaiak panaszairól. Azt mondja, az önkormányzat a lehetőségeihez képest igyekszik segíteni az itt élőknek, de ez nem könnyű. A buszok valóban ritkán közlekednek, az utak felújítása is esedékes, próbálkoztak mozgóárust is a településrészre indítani, de sokan hitelből szerettek volna vásárolni, így a vállalkozó is feladta. A brikett szállítását megszervezte és kifizette az önkormányzat, pedig ez nem volt kötelező feladat. A kóbor ebek ügye már a járási hivatalban van.

– Falugondnoki kisbuszunk sajnos nincs. Az a helyzet, hogy az itt élőknek is tenni kellene valamit magukért, legalább a környezetük rendben tartásáért. Itt a tavasz. A sok elhagyott házban égig ér a szemét. Nemcsak panaszkodni, hanem cselekedni is kell néha. Úgy talán egyszerűbb lenne mindenki élete – zárja mondandóját a falu első embere.

Hallgatjuk a panaszokat, s mivel egyre füstösebb a hely a köhécselő kályhától, javasoljuk, járjunk egyet az utcákon.

Süvít a jeges szél, kidőlt-bedőlt falú házak mentén haladunk el, néhány ház kéményéből keskeny füstcsík kanyarog az égre. Az utca végén elhagyott, romos ingatlan mellett állunk meg. Nem akarunk hinni a szemünknek, annyi a gazdátlan kutya körülötte, benne. Ajtó sehol, a szemét bokáig ér. Legalább húsz kisebb-nagyobb eb csatangol errefelé, érkezésünkre szerte-szét futnak.

– Ez itt a kutyák háza – tárja szét karjait a fiatalasszony. – Több helyen jeleztem már, hogy tenni kéne valamit, de mindössze annyi történt, hogy a hivatalból jött a felszólítás, hogyan kell az ebeket szabályosan tartani. Márpedig ezek innen maguktól nem mennek el, csak szaporodnak. Gazdátlanok, hiszen sok ház körül kerítés sincsen. Egyedül én nem tudok erre se megoldást találni.

Enikő megmutatja a régi kultúrház nyomait is, amit évekkel ezelőtt túrtak el, de helyette nem épült semmi. Volt itt valaha kisbolt is, kocsma is, de erre már csak az idősebbek emlékeznek.

Szabadkozunk, hogy nincs több időnk, mert egy fél óra múlva Tarnaleleszre kell érnünk, ahol egy térségi integrációs romafórum kezdődik. Nagyra kerekedik a szeme, úgy mondja: – Milyen jó lett volna oda elmenni, és meghallgatni, mások hogyan boldogulnak, de engem nem hívott senki.

Vajon mit válaszolnának a kérdésre?

Elköszönünk és sietünk a közeli fórumra. Az Európa Tarnaleleszen kezdődik elnevezésű program célja az, hogy párbeszéd alakuljon ki az önkormányzati vezetők, a környékbeli civil és egyházi szervezetek, valamint a döntéshozók között arról, miként lehetne a romaintegrációt eredményesebbé tenni. Szép számban vesznek részt a rendezvényen romák is.

Minden érkező kap egy kérdéssort. A kérdések közül az egyik így hangzik: Melyek az Ön legfőbb gondjai, amelyekkel szembesül mint EU-s állampolgár? Hogy mit válaszolnának az Ó-Szajlán élő cigány családok erre a kérdésre, nem nehéz kitalálni. Riportunk erről szól.

Más kérdés, miként érvényesíthetik a hétköznapokban érdekeiket, hogyan hallassák hangjukat ahhoz, hogy az ő szavuk is elérjen oda, ahol róluk, értük döntenek, s milliárdokat osztanak arra a célra, hogy valóban emberszámba vegyék őket. Vajon hol az első kinyújtott kéz, szakmai segítség ahhoz, hogy itt is elkezdődjön valami? S vajon hol az akarat, az összefogás, hogy legalább a saját környezetüket rendben tartsák az itt élők?

A riportunkra érkezett reflexiót később olvashatja el a Heol.hu-n!