A hatvani űrhajósjelölt szerint olyannak kell lenniük, mint a svájci bicska

Amióta nyilvánossá vált a jelöltek névsora, az ország szinte valamennyi sajtóorgánumában megjelent, hogy a kiválasztottak között szerepel Cserényi Gyula 34 éves villamosmérnök, aki korábban a hatvani Robert Bosch Kft. elektromos hálózatának biztonsági és üzemeltetési csoportvezetője volt. Bővebben azonban sokáig nem lehetett olvasni róla, mígnem a napokban lehetőségünk adódott, hogy beszélgessünk vele nemcsak az űrhajós-jelöltségről, hanem személyesebb dolgokról is. Például arról, hogy az alföldi megyeszékhelyről hogyan került a Zagyva-parti kisvárosba.

– Életem első 18 évét Kecskeméten töltöttem, majd a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen villamosmérnöknek tanultam – válaszolta a lakhelyválasztás körülményeit firtató kérdésünkre. – Már az egyetem utolsó évétől a Bosch-ban dolgoztam gyakornokként, majd a diploma megszerzése után felvettek főállású munkatársnak. A következő majdnem tíz évet a cégnél töltöttem. Időközben megházasodtam, és mivel a feleségem hatvani származású, ezért itt telepedtünk le. Így lettem „honosított” hatvani lakos. Megszerettem ezt a várost, nem bántam meg, hogy Budapestről ideköltöztünk.

– Ha egy kisgyermeket megkérdezünk, felnőttként mi szeretne lenni, a mozdonyvezető, a futballista és a milliomos mellett – vagy ezek helyett – jó eséllyel azt válaszolja: űrhajós. Ön is így volt ezzel? Csodálkoznék, ha nem…
– Igen, én is szerettem volna asztronauta lenni, de ugyanígy pilóta vagy autóversenyző is… Akkoriban azonban az űrhajózás elérhetetlen dolognak tűnt, legalábbis a reálisan gondolkodók számára, amilyennek én is tartom magam. Talán ebből adódik, hogy amikor az Európai Űrügynökség meghirdetett egy hasonló programot, akkor még nem jelentkeztem rá. Nem sokkal később viszont, amikor a HUNOR Magyar Űrhajós Programról tudomást szereztem, már azt gondoltam, hogy ezt a lehetőséget meg kell ragadni, különben egy életen át bánnám. Úgy voltam vele, hogy az ember igenis merjen nagyot álmodni.

– A híradások szerint nagyon sokan osztották az utóbbi gondolatot, hiszen 240-en jelentkeztek a projektre.
– Ahhoz képest, hogy Magyarország viszonylag kis ország, valóban nagyon sokan. Rengeteg értelmes, intelligens, jó képességű emberrel találkoztam a kiválasztás különböző lépcsőfokai során.

– Villamosmérnökként miként hasznosíthatja ismereteit az űrhajózásban?
– Ez egy komplex világ, nem kifejezetten egyetlen szakmához vagy foglalkozáshoz kötött. A négy jelölt eltérő „előélettel” rendelkezik, van köztünk repülőgép-tervező, fejlesztőmérnök és sebész is. A küldetés feladata nem kifejezetten szakirányú; természettudományos, orvosi vagy éppen anyagtudományos kísérletek is várnak ránk, s ezekre valamennyiünket felkészítik a program során. Viccesen azt mondanám, hogy olyanok vagyunk, mint a svájci bicska, aminek az eredeti rendeltetése a vágás, de dugóhúzásra, sörnyitásra vagy éppen körömreszelésre is alkalmas. A kiképzésünk során megszerzett tudás felkészít bennünket arra, hogy a ránk váró feladatoknak a legmagasabb szinten tegyünk eleget.

– A kiválasztásnál a fizikai képességeket is figyelembe vették? Laikusként azt gondolom, ez is alapvető tényező.
– Természetesen nem árt jó karban lenni. Jómagam mindig sportoltam, fiatalon teniszeztem, vívtam, és a mai napig szeretek falat mászni, akadályversenyeken részt venni. Többször indultam Spartan Race-versenyen, de van közöttünk olyan is, aki ejtőernyőzik.

– A felesége – úgy tudjuk – először szkeptikusan fogadta, hogy Ön is jelentkezett. Az első pillanattól megosztotta vele elhatározását?
– Egy ilyen döntést az ember nem hozhat meg egymagában, még akkor sem, ha először tízezreléknyi esélye van annak, hogy a szerencsés kiválasztottak között lesz. Így természetesen az elejétől tudott róla; árnyaltan úgy fogalmaznék, hogy első nekifutásra verbálisan kifejezte fenntartásait. (Nevet.) Érthető, hiszen elképzelhetjük az élethelyzetet, amikor a szobában alszik a háromnegyed éves gyermekünk, én pedig vacsora után előállok azzal, hogy űrhajós szeretnék lenni. Erős kezdés volt, kellett egy kis idő, míg a feleségem feldolgozta a hallottakat, utánaolvasott az interneten, majd azt válaszolta, hogy ez tökéletes ötlet. Hitt bennem, az első pillanattól azt mondta, hogy sikerülni fog. Azóta csaknem egy év eltelt, s a kedvező hozzáállása nem változott akkor sem, amikor megszületett a második gyermekünk, éppen a program első munkanapján.

– Megünnepelték?
– Pezsgő nem volt, de a kiképzés minden sikeres lépcsőjénél nagyon boldogok voltunk. Néha belegondolok, hogy amit a jelölt-társaimmal megélünk, milyen fantasztikus dolog, akkor is, ha a kiképzés nem sétagalopp, nem olyan egyszerű, mint azt a kívülállók esetleg gondolhatják. Valószínűleg a feleségem is átérzi ezt, még ha a program ezen szakasza sok távolléttel is jár. Számára is nagy kihívás, de hősiesen viseli.

– A munkahelyén örültek a kollégái?
– A Bosch-ban csak akkor beszéltem a kiválasztásról, amikor már túl voltam néhány lépcsőn. A munkatársaim örömmel fogadták, drukkolnak nekem. A cégnek és a főnökeimnek is hálás vagyok, mindenben támogattak és ez így van a mai napig.

– Fel sem merült Önben, hogy feladja?
– Miért tenném? Ezt nem lehet feladni, az rosszabb lenne, mintha nem jelentkeztem volna. Ez egy nagyon nagy siker, tudni kell élni vele, végig kell vinni.

– Említette jelölt-társait, akikkel együtt készülnek. Tudható, hogy a végén négyük közül csak egyikük mehet az űrállomásra, és egyetlen tartalék lesz. Milyen a kapcsolatuk?
– Nyugodtan állíthatom, hogy barátság van közöttünk. Olykor megkérdezik, nem vagyunk-e féltékenyek egymásra, erre határozott „nem” a válaszom. A legelején beláttuk, hogy itt senki sem a másik ellen küzd, hanem mindenkinek saját magából kell kihoznia a legtöbbet és a legjobbat. Ha pedig ezt megtettük és megértettük, nem éljük meg kudarcként, hogy négy alkalmas ember közül a végére csak egy vagy kettő marad.

– De azért csalódott lenne, ha tegyük fel, nem Ön lenne a kiválasztott?
– Nem csalódottságnak nevezném, hanem inkább szomorúságnak, hiszen valamennyiünknek ez az álma. Viszont azok a jelöltek sem vesztesek, akik nem jutnak majd el az űrállomásra, mivel éveken át tanulhatják az űrhajós szakmát, komoly elméleti és gyakorlati felkészítésben részesülnek, illetve jelentős földi támogatói szerepet tölthetnek be az egész misszió során. Emellett mind hozzájárulunk ahhoz, hogy a magyar űrkutatás magasabb szintre kerüljön.