Dagonyázás

A minap a kánikulát egy félórás heves zivatar törte meg, elvonultával az utcánk árkai langyos esővízzel telve csillogtak a napfényben. Egyszer csak feltűnt egy rigó, és önfeledt pancsolásba kezdett. Percekig állt a vízben, újra és újra összefröcskölte magát verdeső szárnyaival. Később átadta a helyét egy vadgalambnak, s hogy melyik szárnyas követte, már nem tudom, mert felvillant egy emlékkép. Szülőfalumban, a határba vezető utcánkban jó kilencéves koromig nem volt csinált út – ahogy akkoriban hívták a burkolat nélküli utakat –, és a súlyos mezőgazdasági gépek, gyerekszemmel nézve, vadregényesen mély, girbegurba keréknyomokat vájtak a földjébe. Bújócskázni, háborúsdit játszani is kiváló terep volt, hasra fekve teljesen eltűnt benne egy tíz év alatti gyerek. 

A fénypont a nyári nagy zuhék utáni dagonyázás volt a langyos, a keréknyomokban akár harminccentis esővízben. Amikor mindet elitta a föld, folytattuk a tobzódást a cuppogós sárban, csak úgy, mezítláb, egy szál tornagatyában, és boldogok voltunk, fülünk hegyéig saras kisgyerekek, s közben csak nevettünk, és nevettünk. Mai lakhelyemen is sok kisgyermek lakik az utcánkban, gyakran látom őket csapatba verődve játszani. A langyos esővízben azonban már csak a rigó és a vadgalamb fürdött. A mai gyerekek nem ismerik, vagy nem engedik nekik a dagonyázás mókáját, nem tudom. Pedig egyike a természet adta ezernyi ingyenes élmény egyikének. Nekem több mint fél évszázad után is eszembe jutott. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)