Csomhau!

Búcsúszentlászlón, ha valaki nem tudja eldönteni, hogy tegezve vagy magázva illik-e köszönteni a vele szembejövő, időközben felcseperedett hölgy ismerősét – kibúvóként – lehet köszönni úgy is, hogy „Csomhau!”. Ezt állítja legalább is a faluból elszármazó, Karinthy-gyűrűs humorista. Ez a fordulat pedig nem csak azért jutott eszembe, mert jól hangzik ez a csomhau, hanem annak okán, hogy volt egy kisebb vita a közösségi felületeken arról, hogy a mai fiatal generáció sziázva köszön, s lassan nincsen tekintettel az idősebb korosztályra, amelynek kijárna egy „Jó napot!”, vagy egy „Kezét csókolom!”. A betokosodottabb elmék még azon emlékeiket is felidézték, amelyben a köszönés „Adjon istennel” kezdődött. Milyen szép is volt – mereng egy-két korombeli a hozzászólásokban. 

Problémám nekem nem a múlt iránti nosztalgiázással van, hanem azzal, ha negatívumként éli meg – és ennek megfelelő magatartást vár el másoktól is – valaki a változást. Tudomásul kell vennünk, hogy olyan léptékben gyorsult fel a világ, hogy ma már szinte öt-nyolc korosztályi szakadékot is összeszámolhatunk. Nem kell csodálkoznunk azon, ha egy 15 évesnek problémái vannak azzal, hogy miként viselkedik a 18-20 esztendős korosztály. A világ már csak ilyen. Változik. Most egyre gyorsabban. Különben is, ha belegondolunk például abba, hogy az egyik legjellegzetesebb üdvözlési forma, a kézfogás miből alakult kézfogássá, talán megértőbbek leszünk. Eredetileg azért fogták meg egymás kezét az ősi-ősi időkben a férfiak, hogy kitapogassák, a másiknak nincs-e a kezében valamilyen fegyver. Tehát hölgyeim és uraim: Csomhau!

Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock