Háromszorosan ünnepli az 50 éves jubileumot egykori kollégánk

– Mint kollégát kérdezünk, ezért az interjúkban megszokott magázástól eltérően tegeződünk: miként élted meg ezt a napot?

– Fontos dátum az életemben nem csak a nap, hanem az egész 2024-es esztendő. Különlegessége pedig az ötvenes számhoz fűződik. Ötven évvel ezelőtt Jászapátiból véglegesen Egerbe költöztem, és azóta már egrivé váltam. Ötven évvel ezelőtt mentem férjhez, augusztusban ünnepeltük házassági évfordulónkat. Ötven évvel ezelőtt vettem át diplomámat a főiskolán, amely akkor Ho Si Minh nevét viselte – mondta egykori kollégánk. 

– Tudomásom szerint 1970-ben két főiskolára is jelentkeztél és felvételiztél. Maradtak emlékeid?
– A színművészeti főiskolára a felvételi örök élmény marad. Az első “rostáról” Kazimír Károly küldött tovább, aki külön értékelte, hogy az ének produkcióm során magamat kisértem zongorán. Még haza sem értem a vonattal, már a fél falu tudta, hogy továbbjutottam. Pedig hol volt még akkor az internet, az okostelefon?! A második rostán már az egész tanári kar ott ült a bizottságban Várkonyi Zoltán elnökletével. Ma is hihetetlen, hogy a végén Szerencsi Évával maradtam versenyben, többször visszahívtak a színpadra bennünket, ahol a versek és monológok mellett különféle helyzetgyakorlatokban,  tánccal, énekkel kellett megmutatnunk tehetségünket. Nem voltam szomorú, hogy nekem nem sikerült a továbbjutás. Utóbb belegondolva, hogy hazánk egyik legnagyobb színésznőjével szemben maradtam alul, megtiszteltetés.  Elhatároztam, hogy csak akkor próbálom meg újra a színművészetit, ha nem vesznek fel Egerbe.  

– Fe is vettek...

– Igen magyar, ének-zene szakra, és mindenért kárpótolt, hogy a főiskola országosan is elismert irodalmi színpadában szerepelhettem. Rendszeres fellépői voltunk az énekkarral együtt az iskolai és a városi rendezvényeknek. A nyelv-és irodalom tanszék évente rendezett szépkiejtési versenyt a hallgatóknak, a későbbi hivatásomhoz nagy segítséget nyújtottak ezek a megmérettetések. A szép magyar beszédet ma is alapkövetelményeknek tartom, ha valaki a rádióban vagy a televízióban szeretne dolgozni. A legnagyobb színpadi produkciónk Weöres Sándor: Holdbeli csónakos című mesejátékának egész estét betöltő előadása volt, Ballner Károly rendezésében. Nemcsak Egerben, hanem tíz alkalommal vidéken is játszottuk, mindig nagy érdeklődés mellett. A világosítástól kezdve a kosztümökön át a zenéig mindent a főiskola diákjai készítettek. Csak a díszletek tervezésénél kértünk segítséget Pilisy Elemérnétől, a Harlekin bábszínház egykori vezetőjétől. Én Pávaszem királykisasszonyt játszottam, a partnerem Medvefia szerepében Bukovenszky László volt. A közreműködők közül – a teljesség igénye nélkül – kiemelném még Hacsi Lajost, Kakuk Jenőt, Mrázik Katalint, Békássy Erzsébetet, Korepta Katalint, Hlavnyai Ágnest, Kozári Józsefet, Fekő Árpádot, akinek a zenéje még ma is megállná helyét. Persze mindezt a napi tanulás mellett, zárthelyi dolgozatok és vizsgák lázában tettük. Mindenki tanult valamilyen hangszeren, én zongora szakos voltam, órákat kellett gyakorolnunk, tehát rendszerint az egész napunkat a főiskolán töltöttük. A tanszék révén külföldre is eljutottunk: Erfurtban egy nemzetközi kórustalálkozón nagy sikerrel léptünk fel, de voltunk Drezdában, Weimarban is, ahol felkerestük Liszt Ferenc utolsó éveinek lakhelyét, ami ma múzeumként működik. 

– Eger testvérvárosába, Csebokszáriba is eljutott a főiskola kamarakórusa...
– Csebokszáriból  1971-ben érkezett egy delegáció Egerbe, köztük a kinti pedagógiai és művészeti iskola több hallgatójával. Az északi lakótelep névadó ünnepsége után kamarakórusunk az egri küldöttség tagjaként együtt utazott vissza vonattal a 2300 kilométerre lévő Csuvasföldre. A több napig tartó, csodálatos nyírfaerdőkön át vezetett út igen kalandos volt. Persze nem hiányozhatott a jó hangulat, a vidámság, az éneklés, a vodka és az igazi orosz fekete tea sem. Sokat tudnék még mesélni a csuvas emberek vendégszeretetéről, a különlegesen finom ételeikről, a koncertekről, ahol többszáz ember előtt énekeltünk, még a nemzeti színházukban is Kodály és Bartók műveit. 
– A diplomaátadás után mégsem a tanári pályán helyezkedtél el. Hogyan esett ez meg veled?
– A főiskola pinceklubjának avatásáról kis színes anyagot írtam, és barátaim rábeszélésére elküldtem a helyi lapnak, a Népújságnak. Az akkori főszerkesztő-helyettes, Gyurkó Géza biztatott tovább az írásra, majd gyakornoki állást ajánlott fel 1974-ben, amit örömmel elfogadtam. Fél évig csak híreket és kisebb információkat írtam, majd az első riportom egy vietnámi kislánnyal készült, aki a Ho Si Minh főiskolán volt ösztöndíjas hallgató. Egri fiatalemberhez mentem feleségül, és végleg eldőlt, hogy a megyei lapnál maradok. Az újságíró iskola elvégzése után először a kulturális rovaton, majd az olvasószolgálatnál dolgoztam, ahol lakossági panaszokat vizsgáltam ki, és a tanulságos eseteket meg is írtam. Az egri önkormányzat munkájáról több mint 15 évig tudósítottam a Hírlapot.

– Az élet úgy hozta, hogy később az önkormányzatnál dolgoztál. Ez milyen módon "kúszott be" az életedbe?

– Nem túl bonyolult módon: dr. Ringelhann György polgármester és az akkor még alpolgármesterként dolgozó Habis László sajtóreferensi állást kínált a városházán. Aztán az őket követő új városvezetés, dr. Nagy Imre polgármesterrel az élen is megbízott ezzel a feladattal. A főiskolával sem szakadt meg a kapcsolatom, hiszen sokszor kaptam meghívót sajtótájékoztatókra.  

– Szüle Ritát arcról nagyon sokan az egri városi televízióból ismerhetik, a rádiózók pedig a hangját a Rádió Egerből. Nyolc éve pedig komoly elismerésben részesültél újágírói munkásságodért.

– Csaknem fél évszázados újságírói tevékenységem elismeréseként, 2016-ban a Magyar Sajtó Napján, március 15-én – Palágyi Edit kolléganőmmel együtt – az Év újságírója kitüntetésben részesültem. A helyi televíziónál megalakulása óta bemondóként és szerkesztő-riporterként dolgoztam. Nyugdíjasként pedig évekig az idősek műsorát vezettem.  Az írott és az elektronikus sajtó minden műfaját kipróbáltam. A Rádió Egernél eltöltött éveket nagyon kedveltem, az egyetlen hely volt, ahol sohasem éreztem mikrofonlázat.

– Jól tudom, hogy az egyetemmel sem szakadt meg a kapcsolatod, s ha áttételesen is, mai napig kapcsolatban állsz az intézménnyel?
– A családunkban valamilyen módon mindenki kötődött, kötődik az egyetemhez és a gyakorló iskolájához. Negyedévesen a vizsgatanításomat is ott töltöttem.  A férjem 71 évvel ezelőtt a 2-es iskolában tanult nyolc évig, az idősebb lányom kitűnő eredménnyel szintén ott fejezte be általános iskolai tanulmányait. Az ikerlányaim is ott kezdték alsó tagozatos éveiket, majd később a főiskolán, pedagógiai szakon vörös diplomát vehettek át. Jelenleg a kilenc éves unokám ugyancsak a 2-es iskolában ének-zene tagozaton már harmadikos. A legkisebb unokám útja is a Jó Pásztor Óvodából talán oda vezet majd... Érdeklődéssel figyelem, hogy az intézmény milyen nagyszerű változáson és fejlődésen megy át, ahol a diákok kiváló tanáraiktól, oktatóiktól olyan tudást és értékrendet kapnak, ami egész életükre meghatározó lesz. Boldog vagyok, hogy ott lehettem ezen a találkozón, hiszen a legtöbb évfolyamtársamat ötven éve nem láttam, de azok emlékét is felidéztem magamban, akik sajnos már nem lehettek közöttünk. 

– Volt ezen a jubileumi diplomaosztón egy különleges találkozásod is.
– Igen. Annak különösen örültem, hogy a rubin diplomások között üdvözölhettük Somfai Tibornét, akit mindenki csak Elvira néniként ismer és hív. Egy televíziós riport kapcsán élmény volt vele beszélgetnem. Mindig csodáltam fáradhatatlan munkabírását, fiatalos lendületét és energiáját. Korát meghazudtolva évtizedeken keresztül ápolta, népszerűsítette a palóc kultúrát. Szavaival én is azonosulni tudok: “Amíg az embernek feladata van, nem öregszik...”