Esőerdők

Úgy adódott, hogy pénteken hajnalban szűk három órán keresztül esőben bicikliztem és – hiába a vízhatlan, de csak a csípőtáji forgócsontig takaró esőkabát – bőrig áztam. Bár a védekezőeszköz hiányosságára való utalás azt a látszatot keltheti, hogy egyéni nyavalygásról van szó egy időjárás okozta kellemetlenség miatt, a történet ennél több. Az ember 160 percnyi idő alatt sok mindenre gondolhat, így Földünk különleges természeti helyeire, jelenségeire: az esőerdőkre, sivatagokra, a gleccserek „örök” eljegesedett világára, időnként pedig beugranak a serpákról készült felvételek, amint magasba segítik a csúcsot ostromló hegymászókat. 
Az utóbbi évtizedek időjárási viszonyai azonban olyanokká lettek, hogy megrendülni látszanak az állandóság említett jelképei. Valamikor, a hetvenes évek elején mondta egyik tanárom, hogy „a természeti viszonyok úgy elkezdtek megváltozni, hogy ti még megélhetitek a Duna–Tisza közének az elsivatagosodását”. Eddig ugyan nem vált valóra ez a jóslat, de most is volt egy olyan forró nyarunk, hogy tenyérnyi repedések árulkodtak a földeken a szárazságról. Ez a rengeteg eső is bizonyság arra, hogy a sok száz éves népi megfigyelések az időjárásról kezdik érvényüket veszteni. Úgy is mondhatnánk: éghajlatilag kezd bolonddá lenni a világ. Nem is lenne gond, ha csak annyiból állna a galiba, hogy egyszer-egyszer váratlanul jól elázunk. Tudós emberek szájából, tollából nem véletlenül szólnak a vészjósló kijelentések. Meg a biztatás is: nem csak az „Okostóniknak” – mindenkinek van teendője a klímaváltozás lelassítása érdekében. 
 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)