A fotóriporter szívszorító, Egerben készült hospice fotói az életről is tanítanak

– Nehéz döntés lehet kórházban fotósorozatot készíteni. Hogyan fogadták a betegek?

– Az osztály dolgozóival együttműködve azokat fényképeztem, akik beleegyeztek. Többször jártam az osztályon, és sajnos többekkel már nem találkoztam, akik az első képeken még szerepeltek. Néhány hozzátartozó, általában feleségek, mindig ott volt, amikor mentem. Gondoskodtak a benn fekvő férjükről. Úgy láttam, hogy még egymással is összebarátkoztak. A kitartó gondoskodásukat tiszteletre méltónak tartom, mint ahogy az ott dolgozók munkáját is. Tőlük működik az egész, mindent megtesznek, hogy szép legyen az élet vége. Önkéntesek segítségével belső kertet is kialakítottak a betegeknek, és rendszeresen látogatja az osztályt a MANCS Terápiás Kutyás Egyesület. Az önkéntesek kutyás foglalkozásait néhány éve már fotóztam, csodálatos munkát végeznek. Természetesen nehéz volt itt dolgozni, de nagy lecke, hogy vannak, akik itt is próbálnak tenni valamit, elfoglalják magukat, volt, aki itt kezdett rajzolni. És azt is jó volt látni, hogy milyen jó barátságban vannak a betegek a kutyákkal.

– Az Autisták Országos Szövetségének 2015-ös országos kampányában az ön képein mutatták be vándorkiállításon egy fiatal lány és négy, autista gyermeket nevelő édesanya életét.

– Ez volt a Nők kékben címmel nyílt országos kiállítás. 2017-ben készült egy másik kampányanyag is, az Ezerarcú autizmus, amely az Alapvető Jogok Biztosának hivatalában lett először kiállítva. A szövetség kampányaiban természetesen az autizmussal élők és az ő környezetük a téma. A Nők kékben című anyagban ilyen gyermekeket nevelő édesanyák, illetve egy fiatal autizmussal élő lány szerepel. Ezek az anyák felfoghatatlan energiával rendelkeznek. Például egyiküknek, aki autizmussal élő mozgássérült gyermekét neveli – emellett férje, több egészséges gyereke is van –, még jut ereje arra, hogy elfoglaltságai mellett sportoljon. Ilyen emberek segítik ezeket a fiatalokat élni. Nélkülük nem megy. Ugyanúgy, mint a hospice ellátásban dolgozók nélkül sem. Megszállottság, odaadás, elkötelezettség… Nem is tudom, mi rájuk a legjobb szó.

– 2010-ben a National Geog­raphic Magyarország pályázatán nyerte el a második helyet, és bár eddig erről nem beszéltünk, sokan a természetfotózással kapcsolják össze az ön nevét.

– Pedig a képeimnek ez csak néhány százaléka. A munkám meghatározó részét a sajtófotók készítése teszi ki a sporttól a politikai rendezvényekig. A természeti fényképek készítése számomra kikapcsolódás és játék. Természetesen erre a tevékenységre is sokat készülök, gyakran órákig tart a tervezés és az előkészítés, és törekszem rá, hogy minden kép tökéletes legyen, de az előbb emlegetett anyagokat mégis fontosabbnak tartom. Ha valaki rákeres az interneten a nevemre, szinte biztos, hogy nem ezekbe a képekbe fog belebotlani. Többnyire szép nappali vagy éjszakai tájképeket, ködös képeket fog találni. Ezek a témák persze nagy népszerűséget élveznek, és valószínűleg örömöt okoznak a nézőknek, de tényleg az embereket ábrázoló fotóimat tartom fontosabbnak.

– Hogyan kezdődött a fotózás?

– Gyerekkorom óta fényképeztem, de csak annyit akartam elérni, hogy a képek valóban mutassanak valamit, nem gondoltam erre hivatásként. A lökést húsz év munkaviszony után a munkahelyem megszűnése adta, így már felnőttként kezdtem fotózást tanulni, elvégeztem a Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporter szakát. 2009-ben szerződéses fotóriporter lettem az MTI-nél, ahol azóta is dolgozom, és nagyon szeretem ezt a munkát. Sok olyan helyszínre jutok el, olyan helyzetekbe kerülök, ami más körülmények között nem adatna meg.

– Szokott arról gondolkodni, mit szeretne megörökíteni?

– Nem igazán. Rájöttem arra, hogy ilyet nem érdemes tervezni. Általában azok a helyzetek, amikbe az élet belesodor, azok sokkal különlegesebbek és érdekesebbek, mint amit előre elterveznék.