Ha kell, bájos hölgy, ha kell, bajuszos férfi: Ivády Erika 30 éve tagja az egri társulatnak

– Már kislányként is erre a pályára vágyott?

– Egyáltalán nem. Bár szinte az anyatejjel szívtam magamba a kultúrát, mert édesanyám népművelőként a gyöngyösi művelődési központban dolgozott, amely színházként is működött. Nagyon sok társulat előadását hívták meg, ennek köszönhetően beleláttam a színházi munkafolyamatba is. Ott sürögtem-forogtam a színészek között, de egyáltalán nem akartam színész lenni. Nem jártam színjátszókörbe, nem szavaltam verseket az iskolai ünnepségeken… Egyszerűen csak színházélvező voltam. A tánc viszont komolyan érdekelt. Jazzbalettre jártam, éreztem is magamban tehetséget, de sajnos akkor még nem voltak olyan tánciskolák, ahová jelentkezhettem volna. Végül a népművelő pályát választottam, mint édesanyám, de épp, amikor Egerbe jelentkeztem a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola népművelő-ének-zene szakára, a szakot nem indították el, és sajnos el is indult a szakma leépítése. Átkerültem magyar-ének-zene szakra. Gyerekkoromban zeneóvodába jártam, zongoráztam, így az ének-zene szak szinte természetes volt, de a magyar… Hát, meglepett. 

– Hogy került mégis a színpad közelébe?

– Igazából magam sem tudtam még akkor, mi vár majd rám a főiskola után, mert időközben rájöttem, hogy a pedagógushivatás nem nekem való. Nincs meg bennem az a precizitás, ami ehhez a munkához kell. Talán kissé lázadó, szabadlelkű voltam ehhez a pályához, olyasvalaki, aki nehezen tud alkalmazkodni egy rendszerhez, az iskola szabályaihoz. Akkor már Egerben éltünk anyukámmal és húgommal, mert a szüleim elváltak. Édesanyám a színházba került, az akkortájt, Gali László igazgatása idején megalakult önálló társulathoz, mint művészeti titkár. Statisztákat kerestek előadásokhoz, ekkor szólt nekem, és én jelentkeztem. Itt éreztem rá lassan arra, hogy mit is szeretnék csinálni majd az életemben, és így kötöttem ki a színészet mellett. 

– A tanári diploma megszerzése után rögtön ideszerződött?

– Két évig jártam a Gárdonyi Géza Színház Stúdiójába - többek között Baráth Zoltánnal, akivel azóta is szoros barátságot és munkakapcsolatot ápolok -, és ezután kaptam szerződést. Első emlékezetes szerepem a Csárdáskirálynőben volt, majd Beke Sándor igazgatása alatt az Egri csillagokban Cecey Évaként. Azokból az évekből, amikor Csizmadia Tibor volt az igazgató, a Koldusopera és a Hegedűs a háztetőn című előadás maradt meg a legkedvesebb emlékként. Pár év után Csizmadia Tibor felkért rendezőasszisztensnek, de először a Barta Dóra által alapított tánctagozat munkáját segítettem három éven át. Itt szinte mindenes voltam, ha kellett, rendezőasszisztensként dolgoztam, ha kellett, takarítottam a táncteret. Kemény, kihívásokkal teli időszak volt, de sokat tanultam belőle. Blaskó Balázs igazgatása alatt rendezőasszisztensként - a gyerekeknek szóló darabok mellett - a Játék a kastélyban című előadás volt a kedvencem, a munkafolyamat minden részletét élveztem. 

– A Gárdonyi Géza Színház előadásai mellett más produkciókban is láthattuk. 

– Nyaranta játszottam a Pinceszínház előadásaiban is, fantasztikus kollégákkal, nagyon sikeres, jó darabokban. A Pinceszínháznak köszönhetem életem két csodálatos élményét, két ausztráliai vendégszereplést is. Ezért a lehetőségért örökre hálás leszek. Egyik legkedvesebb munkám pedig Baráth Zoltánhoz kötődik: már harminc éve járjuk a régiót saját műsorunkkal. Épp nemrég beszéltünk, hogy hiába fárasztó gyakran a munkánk, főképp az utazások miatt, valójában ezt életünk végéig szeretnénk csinálni. Most pedig egy új produkcióban dolgozom: Nagy Erzsébettel és Nagy Adriennel álmodtunk meg egy ABBA-műsort, de ez még most forrja ki magát. 

– A fiataloknak, gyerekeknek szóló darabok mikor találták meg?

– Venczel Valentinnel hoztuk létre a Forrás Diákszínpadot, mely több mint harminc éven át működött. Ez egy nagyon izgalmas, örömteli korszak volt az életemben, olyan emlékezetes előadásokkal, mint a Pomádé király új ruhája, az Eger kis csillagai, vagy a Túl a Maszat-hegyen. Baráth Zoltán, a Babszem Jankó Gyermekszínház művészeti vezetője kért fel és kér fel ma is a Gárdonyi Géza Színházban játszott gyerekelőadások szerepeire, amiért nagyon hálás vagyok. Egyik kedvencem a szénégető cigányasszony figurája a Süsü a sárkányból, de nagyon szerettem a Kolontos Palkóban a vasorrú bábát, vagy most a Cilindercirkuszban a költöztető munkás szerepét. Nem királylányos figurák, de úgy látszik, ahogy öregszem, ilyen karaktereket álmodik meg nekem Baráth Zolcsi. Nagyon fontos számomra, hogy tökéletesen formáljam meg azokat a kis szerepeket, amelyekre lehetőséget kapok. Megpróbálok minden karaktert másképp kibontani, előhozni magamból valami újat. 

– Szenvedélybetegekkel is dolgozhatott együtt. Ez a munka milyen emlékeket adott?

– A Füzesabonyi Pszichiátriai és Szenvedélybetegek Otthonában kaptam lehetőséget arra, hogy a betegekkel egy előadást hozhassunk létre. Nánási Ágnessel, akkori kolléganőmmel közösen foglalkoztunk a betegekkel. A buszmegálló című kínai darabot vittük színpadra, mellyel számos fesztiválon nyertünk díjakat, kaptunk elismerést. Kihívás volt számunkra ez a munka, lelki értelemben is, ugyanakkor egy rendkívül érzelemgazdag, csodálatos pillanatokkal teli folyamat volt. 

– A színházi munka mellett mivel foglalkozik szívesen?

– Kertészkedéssel. Gyerekkorom óta álmom volt, hogy kertes házban éljek, minden munkát élvezek. Egyszerűen megnyugtat a kert. Édesapám agrárvonalon dolgozott, és talán onnan hoztam a kerti munkák és a természet iránti szeretetemet. Kikapcsol a víz, a welness, a szauna, a sport is, és azok az órák, melyeket együtt tölthetek a barátaimmal. A színház viszont a szabadidőmben is jelen van: figyelemmel kísérem más társulatok munkáit, sokat járok színházakba, de irodalmi estekre, koncertekre is. A kultúra pici korom óta kitölti az életemet, és ez már így is marad.