Mi vagyunk a rockerek! – 2. rész: Őrizd a békét és dalolj velünk!

Hogy a múltkori fejezetben elvarratlanul maradt szállal kezdjem, Harangozó Teri munkássága a mai megítélés szerint legfeljebb nagy jóindulattal sorolható a beat kategóriájába, de az 1960-as években eleinte főként ilyesmi jutott nekünk. Meg – amikor a vezetékes rádiót felváltották az asztali, több sávos készülékek – a többi hasonló pályatársa Toldy Máriától Poór Péterig, hogy a sokszor még napjainkban is körülajnározott előadókat ne is említsem. Nem szeretném megbántani sem őket, sem a még mindig számottevő rajongótáborukat.

A közízlést jócskán befolyásolták az első táncdalfesztiválok, amiket már a tévé is közvetített, s az addig rétegműfajnak számító muzsika a korabeli mainstream részévé vált. És emlékezhetünk a Ki Mit Tud?-okra is, amelyekben a tőrökkel és kardokkal a szájukban egyensúlyozó kiskatonák közé egy-egy verset, paródiát, zenei produkciót is beszerkesztettek, tovább erősítve a kultúrpolitikai elvárásokat. Az elvtársak nyilvánvalóan felismerték, hogy a technika legújabb vívmányai jó szolgálatot tehetnek a rezsim számára is.

Az évtized második felében már történtek kísérletek – olykor nem is bátortalanok –, hogy egyes előadók az „Isten véled, édes Piroskám” vagy a „Foxi Maxi matróz lett”-féle szövegek helyett súlyosabb gondolatokat fogalmazzanak meg – hangsúlyozottan szintén magyarul. Időnként sikerült kijátszaniuk a cenzúrát, amiben az Illés zenekar járt az élen. Még az első hallásra ártatlannak tűnő „Amikor én még kissrác voltam” című számuk – amely az 1968-as Táncdalfesztivál döntőjében első helyezett lett, elnyerve a Magyar Rádió és Televízió elnökének nagydíját és a Magyar Ifjúság Arany Mikrofon-díját is – olyan, ma már egyértelműnek tűnő képekkel vált sikeressé, mint például az „Kicsit féltem én, amikor én még kissrác voltam, elvisznek engemet rossz arcú emberek”. Nem kell hozzá különösebb tudomány, hogy kiszámoljuk, a szerzők az 1950-es évek szűk levegőjében voltak kissrácok.

Mi ezt a mondanivalót kölyökként még nem érthettük. Jómagam, ha a szomszédban Gödöny bácsi meccset nézett, nem mentem át, mivel a foci akkoriban még nem érdekelt, inkább elballagtam a selypi cukorgyár kultúrházába, ahol szintén volt televízió. Redőnyös dobozban őrizték, s ha véget ért a matiné – emlékszem, a Turpi úrfi kalandjait is ott láttam, meg az Ivanhoe-t, Meg Belfegort, meg a Viharlovagot is, de az Angyal kalandjait a gyerekeknek nem engedték megnézni, talán, mert sokszor csókolóztak benne –, a kultúrszoba megbízottja lehúzta a képernyő előtt a rolót. A szomszédos eszpresszóban, a Rubyban a barátaimmal elnyaltunk egy-egy ötvenfilléres gombóc fagyit, majd indultam ministrálni a litániára.

Mindezekkel azt a vidéki létet próbáltam illusztrálni, amelyek emlékeim szerint autentikus közegbe helyezik az akkori szórakoztató muzsikával kapcsolatos viszonyunkat is, párhuzamosan az első részben idézett, a ringlispílnél történt nosztalgiamorzsákkal.

Az 1960-as, 70-es évek fordulója már az az időszak volt, amikor az általános iskolában nem mi számítottunk a legkisebbeknek; még nem voltunk kiskamaszok, de már az óvodából bepottyant zöldfülűek sem. Kerestük a nagyobbak társaságát, igyekeztünk információszemeket elcsipegetni tőlük, amiket aztán saját felismerésként osztottuk meg társainkkal. Már otthon is volt televízió, nem csak a szomszédban, a mozit pedig a megannyi eszmei mondanivalót hordozó szovjet filmek mellett ellepték a szórakoztató jellegű amerikai és olasz alkotások. Úgy éreztük, kinyílt a világ, nem is annyira rossz ez a szocializmus. A Cicavízióban még megnéztük a Futrinka utcát, de már megpróbáltunk besurranni a korhatáros előadásokra is. Az oroszlán ugrani készül című film egyes jeleneteiről, kiváltképpen a sztriptízről például az idősebbek ódákat zengtek, s amikor sikerült rá beosonnom, először éreztem azt – kábé tíz évesen –, hogy felnőtté váltam. Az igazi katarzist nem csak a cicik mérsékelt felvonultatása jelentette, hanem az Adria partján muzsikáló Illés zenekar is. Hosszú haj, színes hippiszerkó, gitár, dob, csajok, szuperhős – ha nem is tudatosan, vélhetően ekkor kezdett szárba szökkenni bennem a felismerés, hogy nem csak a saját közegemben agyonajnározott, a fősodor által erőltetett Koós Jánosokból és a Késmárky Marikákból áll a világ.

Kortársaim többségével szemben engem idős emberek neveltek, nagymamám például 1895-ben született, az időnként meglátogató, s ilyenkor egrecírozni igyekvő faterom pedig karpaszományosként élte túl a Don-kanyart. Így a szokásosnál is többet hallgathattam az akkoriban szokásos formulákat, az egyre rövidülő szoknyákra vetett átkokat, meg az egyre hosszabb hajat növesztő fiúkra szórt „vicces” megjegyzéseket. Azt se tudni, fiú-e vagy lány, ugyebár… Amikor magam is megpróbáltam a hajamból pajeszt ereszteni, apám körömollóval nyiszálta le a tincseket. Most, ötven év elteltével is mérsékelnem kell magam, hogy ne kommentáljam akkori érzéseimet, amik egyébiránt a mai napig nem kopnak.

Mint említettem, nem vezetett nyílegyenes út a rockhoz. Akkortájt még javarészt a kultúrpolitika által uralt közeg, s nem a saját tudatunk határozta meg létünket. Erről szóltak az „ifjúságpolitikai kérdést” érintő, hozzánk is eljutó filmek és tévéműsorok – Extázis 7-től 10-ig, Ne sírjatok, lányok, Ezek a fiatalok –, még akkor is, ha a rendezők jó szándékát nem feltétlenül vitathatjuk. A vörös farokként beillesztett magyarázatok, a fiatal Vitányi Iván-féle kinyilatkoztatások tompították vagy más irányba terelték a lényeget, és ez a fajta szemlélet – kisebb-nagyobb kanyarokkal és kitérőkkel – kitartott csaknem a rendszerváltozásig. Erdős Péter kellő alázattal védte és őriztette vazallusaival a felépítményt – de erről majd a későbbiekben.

Egyelőre ott tartunk, hogy az iparosodott Selypi-medencében is az utcaképek meghatározó látványává kezdtek válni a trapéznadrágok, egyik farzsebükben nyeles fésűvel, a másikban kitömött brifkóval. A lányok bugyija már nem csak átvitt értelemben villant ki a szoknyájuk alól; ha a mai csitrik azt gondolják, hogy csücsörítés közben merészen domborítanak a szelfiken, ne legyenek restek, kutassák fel az interneten nagyanyáik fotóit vagy az akkori divatlapokat. A férfifrizurák pedig széles skálán mozogtak a Jézus-imitátoroktól egészen a Sweet és a többi, ma úgy mondanánk, fiúzenekar tagjait utánozó – fogalmazzunk félve – uniszex sérókig.

Némi késéssel tehát hazánkba is beszökött a Nyugaton már leáldozófélben lévő hippi kultúra. Már amennyire beszökött. Az ország nagy részét ez legfeljebb marginálisan érintette, az emberek többsége még sokáig Szécsi Pál halálhírén szomorkodott, a második nyilvánosságot pedig olyan hírek foglalkoztatták, miszerint A veréb is madár című filmet azért nem vetítik mifelénk, mert a főcímdal előadói, Mary Zsuzsi és Dobos Attila, disszidáltak.

Hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy teljesen elzártak bennünket a külvilágtól. Még kisdobosként egyszer Pilismaróton – de az is lehet, hogy a fonyódligeti őrsvezető-képzőben, ki tudja már... – táboroztam, s a fotók tanúsága szerint igen jól éreztem magam. A tábortűz mellett esténként elénekeltük John Lennon híres Békedalát (Give Peace a Chance) magyar szöveggel, és komolyan hittünk benne, hogy a szemét imperialisták között, ha elvétve is, azért akadhatnak rendes emberek.

A következő fejezetben még mindig csak érintőlegesen lesz rock and roll, de már közeledünk… Például a Bergendy együttessel, de megtudhatjuk majd azt is, milyen fontos szerepet játszott szexuális ébredésünkben a Magyar Ifjúság, a Kommunista Ifjúsági Szövetség központi lapja.