Trombita harsog, dob pereg, mi vagyunk a rockerek! - a 60-as évekbe hív sorozatunk első része

A pártállástól, világnézettől és ízléstől függetlenül egybehangzó vélekedések szerint a „Nektek írták a dalt” című kiállítást mindenkinek látnia kell, aki egy kicsit is érdeklődik történelmünk ezen szelete iránt: hitelesen és színvonalasan mutatja be a Kádár-kori Magyarország popzenéjét 1957-től a rendszerváltásig. Legalább akkora hangsúlyt kap a látvány – és ez által a politikai-kulturális-szocializációs háttér –, mint maga a muzsika.

Az erről szóló tudósítások indítottak arra, hogy személyessé tegyem a kiállításon feltehetően nagyívűen megjelenített időszakot. Miként éltük meg itt, Mucsától keletre, a sokszor érthetetlennek tűnő történéseket, az annak idején legfeljebb a híradásokban, újságcikkekben, a rádióban-televízióban – netán ezekben sem – elérhető, ily módon számunkra távolinak tűnő jelenségeket? Mert valamilyen módon mindannyian megéltük, s a jelzett kor hatásai a mai napig érezhetőek nem csak gyerekeinkre, de az unokáinkra vetítve is. Vagy nem – cáfolja, aki tudja.

Szubjektív, olykor elfogult leltáram elsősorban az 1970-től a 80-as évek elejéig, a bevonulásomig terjedő időszakot öleli át. Ez az évtized volt az én kis- és nagykamasz korom, ébredésem hajnala, ami a katonasággal, majd a családalapítással más irányt vett. A külsőségeket, a viselkedési formulákat illetően mindenképpen, egyébiránt azonban emberöltő múltán is megmaradtam annak, aki az idő tájt lettem. Ma is rocker vagyok, vállalom.

Jó egy éve az Omega együttesre emlékezve megemlítettem, hogy kortársaimmal a beatkorszak harmadik vonalához tartozunk. Az első az 1940-es években születettek közege volt (a „nagy generáció”), a második az 50-es évekbeli Ratkó-gyerekek, és utánuk következtünk mi, az 1960-as évek elejének szülöttei, akiket már megérintett a beat is. Egészen addig, amíg rá nem találtunk a saját hangunkra. Az én korosztályom ugyanis már megteremtette saját mítoszát és legendáit. Mi voltunk a „csövesek”.

Kicsit távolabbról kezdem: az 1960-as évek közepén falusi családi házunkban mindössze egy Orion fali rádió jelentette az ablakot a világra. Vezetékes, trapéz alakú, barna szerkezet volt, oldalán egyetlen gombbal, ami a be- és kikapcsolás mellett a három fokozatú hangerőt is szabályozta. Ezen egyetlen állomást lehetett fogni, a hivatalos csatornát, amely propagandára készült, de a Szabó családot is a kínálatba passzintották. A beatzenét viszont nem. Így aztán, ha a szomszédban, Gödöny Lajos bácsiéknál már 1967 táján nem lett volna tévé, vagy ha öreganyámnak nem járt volna a Képes Újság, talán még ma is azt hinném, hogy akkoriban kizárólag Rajz Jánosból és Gobbi Hildából állt a világ.

De nem hiszem azt, mert érdeklődő kölyök lévén – meg mert a saját közegemben csodagyereknek számítottam, aki már az iskolába járás előtt tudott írni és olvasni – az újságban minden betűt faltam, azokat a cikkeket is, amikről fogalmam sem lehetett, miről szólnak, továbbá minden fotót megnéztem, és így tudtam meg azt is, hogy az elérhetetlenül távoli Budapesten, amiről rengeteget hallottam, de addig még sosem jártam ott, három együttes is létezik: az Omega, az Illés és a Metró. Aztán következett a táncdalfesztivál, amelyek közül – hála Gödöny bácsiék televíziójának – a másodikról, az 1967-esről már vannak emlékeim. Az említett zenekarok mellett Koncz Zsuzsáról, Koós Jánosról, Kovács Katiról, Zalatnay Saroltáról és másokról is.

Ám ekkoriban a falunkban még nem a tévé volt az elsődleges kultúraközvetítő platform, hanem a „búcsúnak” nevezett mutatványos sereglet, ami nálunk a Szent Anna-ünnepet megelőző néhány hét során vert tanyát a vasút melletti egykori futballpályán. Mifelénk „sergőnek” nevezték a körhintát, s a július itt hozta össze a környék fiatalságát. Jó buli volt: a lányok felvonultatták a legfrissebbnek gondolt divat szerint varratott cuccaikat, menő frizuráikat. Szerelmek szövődtek, a gavallérabb csávók a céllövöldéknél pálcikákról műanyag babákat vadásztak le kiválasztottjuknak, a merészebbek átfordultak a hajóhintával, a korhelyek berúgtak – ki mihez értett. Mindeközben szólt a zene a legújabb lemezekről, több szám, több hangszóróból egyszerre.

Szív küldi szívnek szívesen, néhány forintért bárkinek, a lányok kérésére, ha kellőképpen rövid volt a szoknyájuk, akár ingyen is.

Az akkoriban bakfis nővéremnek és vihorászó barátnőinek igencsak rövid volt, az is látszott, aminek nem kellett volna. (Nagyanyám úgy engedte el a tesómat, hogy ezerszer a lelkére kötötte, ne mutogassa a valagát, ám ez persze mit sem használt; feltehetően ezért „sózott rá” engem is, abban bízva, hogy egy kisgyerek talán távol tartja a mindenre is képes fiatalembereket, szavajárása szerint „huligánokat”.) A csajok pedig előszeretettel küldtek a mutatványos bódéjához. „Mondd, hogy szép lányok kérik a Naplementét!” – indítottak útnak, én pedig mentem, s amikor a sármos „disc jockey” – akkoriban még hallomásból sem ismertük a kifejezést – látta, hogy igazat mondok, mivel a nővéremék távolabbról lelkesen integetnek felé, feltette a korongot. Szív küldte szívnek szívesen. Amúgy pedig még hét-nyolcévesen is azt hittem, Naplemente és Szörényi Levente testvérek, mint Zorán és Dusán.

Ám ez az esztendő nem csupán az említettek miatt volt sűrű. Például meglátogattuk a legidősebb bátyámat, aki Kiskőrösön volt katona. A fővároson kellett átutaznunk; miközben a Keletinél a józsefvárosi pályaudvar felé tartó villamosra várakoztunk, csodáltam az utcák között kifeszített vezetékeket, s – bár ezt nem mertem elmondani senkinek – titkon abban reménykedtem, hogy talán meglátom magát Kádár Jánost is, akiről sokat hallottam. Nem sokkal később ez a gondolat visszatért, amikor az idő közben Pesten elhelyezkedő nővérem az első fizetéséből felvitt az állatkertbe és a vidámparkba. A városnézés során megálltunk egy Bambira a Duna-parton. Az árus kivette a hűtőként szolgáló jeges-vizes vájdlingból a csatos üveget, én pedig a hűsítőt szopogatva az Országház felé sandítottam, ám akkor is mindhiába.

Nem kell félni, ez a beidegződésem azóta elmúlt.

És volt még egy fontos mozzanat, ugyancsak az 1960-as és 70-es évek fordulóján: a selypi cementgyár irodaházának a legfelső emeletén kialakított kultúrtérben parádés műsort szerveztek a munkásosztály tagjainak. Fellépett Harangozó Terézia is! Otthon kisírtam, hogy elengedjenek. Nem akartam elhinni, hogy az esemény részese lehetek, ő volt az első sztár, akit láttam a tévében, majd személyesen is, a maga valóságában! Mint ha csak tegnap lett volna: kék forrónadrágot meg combközépig érő fekete csizmát viselt – addig az olvasmányaim alapján azt hittem, ilyen csak a kalózoknak van –, és nyomta a slágereit! Utóbbiból túl sok nem volt ismerős, ez lehetett az oka, hogy a blokkja közben kissé elszenderedtem, s csak akkor riadtam fel, amikor már Bárdy György nyomta a Gugyerákot. Nevettem, mert mindenki nevetett, de fogalmam se volt, mi lehetett a szövegében annyira humoros.

Miután az élő show-t illetően az ártatlanságomat ily módon elveszítettem, a későbbiekben már valamivel tudatosabban, de évekig még mindig nem a későbbi elánnal vetettem magam a sűrűjébe. Erre majd a folytatásban próbálok emlékezni.