Gál Ildikó megvonta egy örömmel végigvitt tanári pálya mérlegét

Gál Ildikó tanárnőt ma már felnőtt lánya, Jánoss-Gaál Anna ösztönözte kisgyerekként ezeknek az igaz meséknek a kitalálására, amelyeket most csaknem négy évtized múltán rögzített a szerző. 

Most még egy korábbi, különleges és egyedi könyvet tartok a kezemben: Gál Ildikó Életem képei című kötetét. A könyv négy egyforma füzetből áll, melyek egy színes tokba illeszkednek, és a tok címoldalán a szerző (testvére által megörökített) festett portréja látható. Fák és virágok között egy díszkertben a padon ül a tanárnő, körötte színes virágok, előtte különféle díszfácánok. Mintha a festő a lélek és a személyiség sokszínűségét és sokféle irányultságát igyekezett volna megörökíteni! Mögötte egy vaskos piros fazékban színes bokor, mellette piros virágok sokasága. Az ábrázolás hasonlít az eredetire: kalapban, zárt ruhában, kicsit félrebillentett fejjel, ami jellegzetes mozdulata, illedelmesen ül a nőalak – most is, mint mindig, másokra figyelve.

A szerkesztés tudatossága és gondossága is a szerzőt dicséri, hiszen a pontosság, az összeszedettség a tanári pálya sajátja és legalapvetőbb feltétele. Márpedig Gál Ildikó több mint négy évtizedet töltött el nagy részben egri katedrán, középiskolai tanárként a magyar nyelv és irodalom valamint az angol nyelv és irodalom átörökítőjeként.

A könyv egyrészt a memoárirodalomba illeszthető, de esszé is, mely mögött szuverén személyiség áll, aki az évtizedek alatt − mint kagyló az igazgyöngyöt - kitermelte magából azt, amit egységes erkölcsi alapállásnak, világlátásnak nevezhetnénk. Ez a szemlélet nagyon szerethető, személyes és világos, tömör mondatokba öntött.

Mi, akik szemünkkel végig követtük pályáját Egerben a Dobó Gimnáziumtól, a Neumann Szakközépiskolán át a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumig, örülünk ennek a személyes vallomásnak, mint ahogy a szerző gyermeke és tanítványai is örülhetnek. Végül is ezért készült. Mint az előszóból kiderül: lánya és veje ösztönzésére írta meg e vallomás-sorozatot, s bizonyára, mint igazi kincset vehetik kezükbe azok a szeretett tanítványok, akik immár osztálytalálkozókon keresik fel egykori mentorukat.

Az első füzet Gyerekvilágom címmel az egykori paraszti életmód csodálatos miliőjét idézi meg; a jánoshidai helyszínt, az unokáját mindig kitörő örömmel fogadó nagymamát és a bölcs nagypapát, akitől annyi mindent lehetett tanulni. A ház körüli jószágok etetésének praktikus teendői élményt jelentettek egy kisgyerek számára, mint ahogy a nagymama remekbe szabott borsólevese, amely egyszerűségében volt olyan csodálatos ízű. S minden, amit ők tettek, mert abban a világban rend volt, ami egy életre útmutatót adott. Ezt a részt szeretetteli fényképek és rajzok teszik élményszerűvé. A közösen, az árokparton űzött szokásos gyermekjátékok, az első, de drága baba, amit elrontottunk, sokunknak közös élménye, akik az ötvenes-hatvanas években születtünk, de jó rácsodálkozni ezeknek a történéseknek a nagyszerűségére és különleges voltára.

Az Első kalandozásaim külföldön című fejezetben a hetvenes évek − ma már hihetetlen − autóstopos mozgalmának élményeit osztja meg velünk. Az a szabadság és könnyelműség, ami ránk tört egy ilyen országhatáron túlra való utazás során, magam is megéltem ezt, ma már ismeretlen a fiatalok számára. Hiszen egy nagyon is zárt világból - ami a szocializmus Magyarországa volt - vakmerően, pénz nélkül kiszakadni a gazdagabb Nyugatra, felkavaró s egyben felszabadító élmény volt. Mint ahogyan megtudni azt, hogy Erdélyben létezik egy székely-magyar kultúra, amit nem ismerünk. A közösen énekelt népdalok, a felpróbált népviselet, ugyancsak katartikus élményt jelentettek akkoriban. Talán nagyobbat is, mint a szintén megtapasztalt Amerika.

Gál Ildikót a nyolcvanas években mint az amatőr színjátszás sikeres művelőjét ismerték sokan Egerben. A híres Dobós színpad sok hivatásos színészt, újságírót, sikeres humán értelmiségit bocsájtott útjára, s ebben nem kevés része volt Gál Ildikónak. Erről szól az Életem képei harmadik kötete, mely a színház és film világát eleveníti fel egy tanár életében „Film, Színház, Muzsika” és… címmel. A szülők amatőr színjátszó múltjának méltó követője volt a tanárnő, aki Petőfi A helység kalapácsa bemutatójától, a Lúdas Matyin, a Csongor és Tündén át Tamási Énekes madár című vígjátékáig vagy Büchner Leonce és Lénájáig jutott el. Mindez − az arany minősítéseken túl − a közönség és a tanítványok szeretetét hozta el a színpadi rendező számára. Későbbi iskoláiban is sikerrel folytatta ezt a munkát, különösen az angol nyelvű drámafesztiválokra készülve, de aztán változott a közeg, s már a tizenévesek számára sem volt olyan vonzó „színjátszani”, hiszen elfoglalta érdeklődésüket a virtuális világ. 

Értékhatárokat kijelölve említi azokat a színházi pillanatokat, filmeket (a Vidnyánszky rendezte Az ember tragédiáját vagy Huszárik Szinbádját), melyek meghatározóak voltak számára. A képző- és iparművészet, a táncművészet sem hagyta érintetlenül, főként, hogy lánya zománcművészeti vagy táncos sikerei bevonták őt is ezekbe a művészeti ágakba. Az Életem képei szerzője megosztja velünk a zene világából érkező katartikus pillanatokat is, amelyet a mozgalmi dalokon felnőtt fiatal számára egyszer csak Grieg Peer Gyntje, vagy Carl Orff Carmina Buranája okozott.

A könyv közel negyven oldalas vallomása a József Attila-i vállalásra utalva Taní-tani címmel a tanári pálya örömeit és buktatóit összegezi. A karcagi középiskola kivételes angoltanárának köszönhetően a hetvenes években a debreceni egyetem magyar-angol tanári szakán folytatta tanulmányait Gál Ildikó. Először persze korán megmutatkozó előadói képességeitől ösztönözve megpróbálkozott a színművészetivel, de a vidéki kislány bátortalansága és az akkori fővárosi követelményektől való idegenkedése megóvta őt attól, hogy ezen a göröngyös pályán induljon el. A szocializmus éveiben elkezdett pedagógusi pálya sem volt könnyebb. Mégis sikerélményekhez juttatta, de bölcsességhez is. Ebben a fejezetben kifejti, hogy miért volt helytelen egy időben a tanárokra bízni a kötelező olvasmányok kiválasztását, mert ez többnyire az értékek felhígulásához vezetett, s arról is ír, hogy ő hogyan próbálta értékes irodalmi élményekhez juttatni tanítványait. A nyelvi nevelés szempontjából − magyarból és angolból is − hasznos módszertani tanulságokat oszt meg olvasóival. Kár, hogy ezt a tudásanyagot nem oszthatja meg − más körben – a tanári hivatás leendő gyakorlóival!

Az Életem képei szívmelengető olvasmány és megrendítő korrajz; a mi átmeneti generációnk életpályájának látlelete, mondhatni, utolsó, kétségbeesett próbálkozás az eltűnt értékek felmutatására.

A könyvhöz tartozik egy CD-melléklet is, amin Gál Ildikó legkedvesebb verseit mondja, nem is akárhogyan! Értelmezve, átérezve, s előadói tehetségét szerényen, de nyomatékosan megmutatva. Bizonyos, hogy a katedrán értő és befogadó fülekre talált. Különösen fontos, hogy József Attila, Ady Endre, Nagy László, Mánya Anna írásait velünk is felfedezteti. S mint ahogy egy angol tanárhoz illik, nyelvű gyermekdalokat is hallhatunk tőle, útravalóul a jövő nemzedékének.

Gál Ildikó nem először publikál: az Agria folyóirat tavaszi számában is jelent meg verse, de pedagógusként is szívügye volt az irodalom szeretetére nevelés: vers- és prózamondó versenyt indított útjára 2014-ben.