Kiss Tibor: Az én szememben bűn volt, ha valaki nem szerette a futballt

Hetvenhárom éves vagyok, de akadt olyan személy a napokban, aki megkérdezte: futballozok-e még? Mire én: igen, csak most a betegség miatt egy kis időt kihagyok. Mit mondtam volna?!

Tizenegy éve nem jártam az egri stadionban. Egyszer megkérdeztem, kik játszanak az ESE II-ben, akik azért vannak ott hogy fejlődjenek, vagy olyanok, akik visszafelé fejlődnek.

Kimész az edzésre, és mintha szülői értekezleten lenne az ember vagy klubdélutánon. Hol van ilyen? Egy komoly edző elhajtja őket. Ha a magyar labdarúgás jelenlegi – igen jó – helyzetében a vezetők nem képesek rendet tenni, akkor el kell őket küldeni. Húszéves gyerekek az edzők?! Nem tudják ezek a vezetők, hogy korábban milyen szakembereink voltak. A Ferencvárosnál Dalnoki Jenő bácsi ezeket a játékosokat kiverte volna az öltözőből. Csank János a tanú rá, hogy Debrecenben egykor húsz fölött volt a nagypályás csapatok száma és mindegyiknél komoly trénerek dolgoztak. Amilyen pénzeket kapnak az edzők, nem mernek követelni tőlük? Milyen vezetők ezek?

Próbáljunk már meg őszintén beszélni és írni a futballról. Ne csak mellébeszéd legyen. Ne olyan játsszon már, akinek az apja tele van dohánnyal, de közben a gyerek t...n rúgja magát! Álljunk már meg! Hány gyerek kallódott el emiatt?

Egerben mindig elvárták, hogy jöjjenek ide a szponzorok, akik aztán egy köszönömöt sem kaptak. Csak kapni, és adni nem?

– Nincs még a világon olyan hely, mint Magyarország, ahol ennyi okos ember van a futballban, mint nálunk.

Edzésen Szebegyinszkivel és Csepregivel a felső lécre lövöldöztünk. Miután elrúgtam a labdát, elfordultam. Mondom nekik: hallani? – mármint a csattanást a lécen. Mindig csak a második-harmadik helyen volt változás...

Játszottam hatos (fűzős), ötös és négyes labdával. Dekáztam pingponglabdával, naranccsal és teniszlabdával. Az iskolatáskámban kis gumilabdát vittem.

Ki kell menni a pályára, megmutatni, mit tud a játékos, és nem azzal foglalkozni, ki az edző.

Az MVSC-hez 1970-ben kerültem. Bementem az irodába, ahol ült egy vasutas ruhás ember és két hölgy. Az mondja a férfi – aki a főnök lehetett –, na, idefigyeljen Kiss elvtárs – már a megszólítás valami borzalom volt –, ha dolgozni akar, hozzon magának széket! Most pedig elmehet. Fogtam magam, eljöttem. Két évvel később szól a leendő apósom, hogy menjek be a MÁV igazgatójához. Kérdezem, mi a gond, miért, azt hittem jutalmat akarnak adni. Bemegyek, erre az igazgató: maga nem jár dolgozni! Mondom: igaza van, tényleg nem járok, mert nem találtam meg a széket. Erre rávágja: milyen széket? Engem elküldtek, hogy keressem meg a széket. Hát nem találtam. Tényleg ezt mondták? Igen, hívja fel az illetőt! Jó, akkor tudja mit, ne menjen be.

A DVSC-nél is hasonlóan jártam, mint a MVSC-nél. Debrecenben a Piac utcára nézett a MÁV vezér irodájának ablaka. Rendre ott sétáltam előtte. Egyszer csak az igazgató titkára jött értem autóval, mondván, hogy hívat a főnöke. Megérkezek és szólok hozzá: tessék parancsolni, Nándi bácsi! Mire ő: maga soha nem dolgozik, mindig csak azt látom, hogy az utca másik oldalán járkál. Mondom neki: hát akkor az igazgató se dolgozik, ha engem figyel. Tudja mit? Itt van 10 ezer forint, vegye el, ez jár jutalomként. Így szerettek ott engem.

Jó, elismerem, olykor kemény vagy meggondolatlan voltam, de ha engem nem bántottak, soha nem bántottam meg senkit. Bohém is voltam. Egyszer, amikor négyszázat futottunk, megkérdeztem Szentmarjay Tibi bácsit, hogy miért nem a másik irányba kezdünk, mert arra közelebb.

Mondták, legyek besúgó! Micsoda: inkább éhen halok! Édesanyámékat ki akarták rúgni a munkahelyükről, ha nem megyek Debrecenbe futballozni.

Itt van a Pusoma Robi, vagy régebbről Recsket is mondhatom, ahol volt öt-hat roma játékosom. Semmi problémán nem volt velük. Azért ki a hibás, hogy Báderből vagy a Pusoma Robiból nem lett komolyabb szinten jegyzett játékos? Én?

Ha hülye egy vezető, akkor maradjon csendben. Rend, fegyelem nélkül nem lehet eredményt elérni.

Akadt még olyan edző rajtam kívül, aki reggel hatkor tartott megyei vagy NB III.-as játékosoknak edzést, mert az iskola miatt csak akkor tudtak jönni? Megtettem. Érdekes módon a következő héten már nem nyolc órakor kezdődött az órájuk...

Sokan arra emlékeznek rólam, hogy ugyanazt a szabadrúgást azután is berúgtam, hogy megismételtette a bíró. Ez olyan nagy kunszt? Amikor idejöttem, az első meccsen rúgtam három gólt. Az nagy kunszt volt. A szabadrúgást bőven volt időm gyakorolni.

Egy csatárnak érezni kell a kaput és a labdát, hogy az hová jöhet.

A búcsúmeccsemen nyolc percet játszottam és fejeltem egy gólt. Azt mondták: meg volt beszélve. És az a kb. 600 gól, amiket előtte rúgtam? Az is meg volt beszélve?

Játszani a Fradi vagy a diósgyőri tábor előtt! Ez igen. Aki nem futballozott valamelyik csapatban a kettő közül, nem tudja, milyen érzés, mit tudnak adni a szurkolók. Teljesen más világ. Ezeknek a játékosnak persze nehéz is – a nyomás miatt. De már nem tudom, mi a nyomás. Ha 20 ezer néző van, az bénítja meg őket. Ha a Covid miatt üres a stadion, akkor az.

Beszélgetés az MVSC irodájában egy kövér palival, aki úgy nézett ki, mint Geszler Herman, a magyar kártya piros felsőjének alakja.

– Maga „fotbalista”?

– Igen.

– Az is valami...

– És ön?

– Én vagyok a kézilabda-szakosztály vezetője.

– Maga tisztában van vele, milyen nehéz sportág a kézilabda?

– Igen, nehéz, de minden sportág nehéz. De tudja mit: egyen lábbal, majd rájön, melyik a nehezebb!

Úgy megsértődött, hogy amíg ott voltam (12 évig), egy mondatot se beszéltünk.

Egerben sosem éltek, haltak a futballért. De amikor sorra nyertük a meccseket és jól kerestünk, egyből ezzel jöttek elő. Amikor nem szerepeltünk jól, miért nem kérdezték meg, hogy miből élünk?

Tibi, intézd már el ezt vagy azt. Munkahely kellene? Rendben, felvették az illetőt, aki aztán három nap múlva lelépett. Kapagép kellene? Jó, elintézem. Mindig megtaláltak ezekkel a kérésekkel. Én pedig segítettem. Mégis azt mondom, nekem senki tartozik hálával, és nem is várom el. De rossz pali voltam, ugye?

– Jöhetsz Görögországba vagy kiviszünk az osztrákokhoz – mondta a menedzser.

– Magyar vagyok, a Himnusznál is megállok, így neveltek.

– Gyere ki, tele rakunk pénzzel!

– Nem megyek, egyszerűen nem tudom itt hagyni a szüleimet.

Nálunk még a kutyánk, Bobika is ballábas.

Már csak a Csankkal lehet a régi dolgokról beszélni, mert ő is átélte azt, amit én. Előbb Debrecenben, majd pedig Egerben.

Egy hölgynek – legyen az bármilyen vagy bárki – hogy lehet Jó napot!-ot köszönni? Kezét csókolom, ez a minimum.

Az én szememben bűnnek számított, ha valaki nem szerette a futballt. Azért lettem ilyen edző, mert más szemében nem láttam azt a tüzet, azt az örömet, az akaratot, hogy gólt akarok rúgni. Edzésen őrjöngtem. Az egyik klubelnök azt írta rólam: „utál edzeni, de mindene a futball, megdöglik érte.”

Az, hogy mennyire vittem? Ennyire. Azt, hogy kinek, mennyi köze volt hozzá? Mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével. Én a játékkal értem el azt, amit elértem.

Most kemoterápia vár rám, de még véletlenül sem akarom magam sajnáltatni. Az nem én lennék.

 „Vezetőként a legnagyobb tisztelettel gondolok rájuk”

Nagyon jólesett, amikor a régről jól ismert Nyitrai Zsolt egyből hívta a fiamat, amikor megtudta a betegségemet, és érdeklődött, miben tud segíteni. Annak idején ő kért fel, hogy legyek az egri klub elnöke. Akkoriban Nagy Imre volt a polgármester, és más volt a politikai rendszer, ám azzal nem vádolhattak, hogy baloldali vagyok – a bal lábamon kívül. Hozzájuk fogható rendes emberekkel nem dolgoztam vezetőként. Nyitrai Zsolt ugyanúgy támogatta korábban is a várost. A legnagyobb tisztelettel gondolok rájuk, ahogy Domán Laci bácsival vagy a Nyerges Józsival is élmény, csoda volt együtt dolgozni. Csak sajnos akkoriban közel sem volt olyan állami támogatás, mint manapság. Ha olyan lett volna, mint amilyen most tapasztalható, akkor most is NB I.-ben játszana az Eger. De mit szóljunk, amikor a parlamentben olyan emberek kérik számon a kormányt, akik nem tudnak írni... A magyar sportért korábban még senki sem tett annyit, mint Orbán Viktor.