Műlábakkal is segíti a hevesi futballéletet a helyi legenda

– Kerek szám a hatvanas, örülök, hogy megértem, ez nem kis bravúr azok után, amit az elmúlt években átéltem – sóhajtott nagyot Balázs Tihamér. – A születésnapi köszöntésen a családtagok és a rokonok mellett megtiszteltek a régi szurkolói B-közép tagjai és a hevesi klub jelenlegi képviselői, Besenyei Ferenc játékos-edzővel az élen. Nagyszerű érzést jelentett ebben a körben lenni. Egy éve még teljesen más szemmel láttam a világot, azzal a bizonytalan állapottal, amelyben nem tudtam, hogy mi vár rám. Az ütött meg mélyen, amikor tavaly nyáron a jobb lábamat térdtől lefelé elveszítettem. A bal lábam 13 éve beteg volt, arra számítani lehetett, hogy egy részét levágják. Abból a mélypontból kijöttem. Kétezerhuszonegy karácsonyán nem állhattam lábra, és bár nem volt kötelező eltávolítani a jobb lábamat, mivel semmi pozitívat nem mondtak az orvosok, az amputáció mellett döntöttem. Nagyon bíztam és bízok a gyöngyösi kórház orvosaiban, akiknek a tanácsaira hallgattam. Attól féltem, hogy ez milyen állapotot eredményez. A csípőmben nincs csont, nyolc éve bottal járok, plusz a lábam se volt meg... Nem tudtam, ebből mi kerekedik ki, de a műtétet követően az első percről kezdve küzdve, kapaszkodva, segédeszközökkel megoldottam mindent magam körül. Jelenleg teljesebb értékű életet élek, mint egy éve.

Az egykori csatár, majd későbbi edző, aki Hevesen kívül Besenyőtelken, Kiskörén és Felsőtárkányban is irányított csapatot, számára jócskán akadtak hullámvölgyek. A gondot az okozta, hogy az addigi sok mozgással töltött aktív életet felváltotta a kötöttebb, szabályozottabb időszak. 

Szerencsére akadtak segítők, támaszt nyújtó személyek. 

– A családomon kívül mindenképpen kiemelendő a hajdani vámosgyörki futballista, Kiss István, aki sok évvel korábban balesetben mindkét lábát elveszítette. Ő folyton biztatott, kiemelve, hogy noha mi mások vagyunk, mint a többiek, de most már ez az életünk, így is lehet teljes életet élni, főleg, hogy nekem „csak” a térdem alatt vágták le a lábaimat. Pisti hitet adott és erre nagy szükségem volt. Elhatároztam, hogy menni, járkálni fogok, és amennyire lehet, felépülök. Ehhez meg kellett erősödnöm, így aztán súlyzóztam, tornásztam. Mindig arra gondoltam, hogy jó leszek. Kizárólag a jövőről beszéltem, a múltat, a problémákat magam mögött hagyva. Az nem foglalkoztatott, hogy mindez hogyan és miért történt. A terápiát nem tanultam, úgy éreztem, erre van szükség, és abba az irányba mentem. A csonk aztán begyógyult, a combom erősnek mutatkozott. Mindent úgy hajtottam végre, ahogy az orvosok mondták vagy éppen a műláb készítője javasolta. 

Balázs Tihamér nem járt rehabilitációs kezelésekre. Saját maga végzett valamennyi gyakorlatot.

Manapság már 200–300 métert képes sétálni, mindenre sokkal jobban figyel, ügyel a súlyára és bár a mozgás lehetne több, a túlterhelésre vigyáznia kell, mert tönkre mehet a csípő, a térd, a derék. Ezért nem erőlteti túlzottan a kerékpározást. A lépcsőre is felmegy, de jellemzően elektromos kiskocsijával közlekedik a fejében és a testében azzal, hogy minden pillanatban elhagy egy régebbi dolgot az életéből. A legfőbb értékek persze maradnak.

– A feleségemről csak a legjobbakat mondhatom. Büszke rám, hogy ezt így végig vittem, amihez ő is nagyon kellett. Soha nem siránkozok, és noha zuhanyzás közben ránézek a lábaimra, nem csinálok lelki problémát abból, amit látok. 

Nekem így kell élnem, ezt elfogadtam. Ebből próbálom kihozni a lehető legtöbbet. 

A Hevesi LSC elnöke, Mengyi Norbert és a megyei I. osztályú csapat játékos-edzője, Besenyei Ferenc akkor dobott mentőövet a klub történetéhez aranyoldalakkal hozzájáruló szakembernek, amikor arra a legnagyobb szükség mutatkozott.

– Mindkettejüknek nagy köszönettel tartozok! Körzetközpont vezetőnek tértem vissza, noha mindenki jól tudta, milyen állapotban vagyok. Ezzel együtt megbíztak a feladattal, amit szívesen vállaltam. Valamennyi teendőben számíthatnak rá, segítem a munkát. A mindennapi élethez ez nagyon lökést adott. Hálás vagyok a felsőtárkányiaknak is, ahol segítettem, amíg lehetett, de a távolság és a megváltozott egészségi állapot hazahozott. Hevesen a jelenlegi vezetők és az edzők valamennyien a játékosaim voltak. Kiválóan ismerjük egymást, és jól tudjuk, csak együtt, közösen lehetünk képesek újra magasabb szintre helyezni a hevesi labdarúgást. Boldog vagyok, hogy ebben szerepet kaphatok.