Az egriek történelmet írt atlétájának a sport segített feldolgozni szülei elvesztését

– Mikor tudatosult önben vagy tisztult le az érzés, hogy mit vitt véghez?

– Igazán akkor, amikor a vb befejeződött, megnéztük a záróműsort, összejöttünk ismerősökkel, majd pedig később, a közönségtalálkozók alkalmával. Ezek mindegyikén nagy szeretettel fogadtak, éreztem, hogy törődtek velem, figyeltek rám. Akkor gondoltam, hogy ez tényleg olyan volt, amiért nagyon megküzdöttem, és mások is látják, mit tettem le az asztalra, hogy ott lehessek a vb-n –  válaszolta a 110 méteres gátfutásban 13.77 másodperces idővel az előfutamban búcsúzott Szeles Bálint.
– Meddig tartott az emelkedett hangulat?

– Szerencsére most is tart, bár nem olyan sűrű programokkal, mint néhány hónappal korában. Az eufórikus érzés akkor esik visszább, amikor elkezdjük az újabb évre az alapozást. Onnantól jönnek a nagyon kemény edzések, és már nem a múltban kell élni, hanem a jövőre kell tekinteni, hiszen jövőre olimpiát rendeznek, és azon is szeretnék részt venni.

– Az újabb nagy feladat adott, most ezt a lécet, illetve gátat kell megugrani. Milyen út vezet Párizsba?

– A felkészülésben szerencsére jól haladunk, a jövő évi első versenyem január 20-án lesz Dortmundban, egy héttel később pedig Franciaországban állok rajthoz. Ezek már pontszerző-viadalok, amelyeken nagyon oda kell tenni magam, hogy minél többször stabil, jó eredményt érjek el, és akkor meg lehet esélye, hogy az olimpiára menjek. Az idei évről hiába vannak jó pontjaim, ezek már nem számítanak bele az ötkarikás kvalifikációba.

– A fennálló egyéni csúcsot 13.58 másodperc jelenti. Hol, miben lehet még fejlődni, mennyit képes javulni? 

– Évek óta azt érzem, hogy „maxot” futok, amitől már jobbat nem tudok. Ezt nagyjából a 13.95 másodperces idő óta gondolom. Aztán íme a példa, hogy mégis lehet még rajta javítani. Úgy vélem, tizedeket képes vagyok faragni. Ha nem is leszek új országos csúcstartó, vagy olimpiai érmes, de van még bennem jobb eredmény. Abban reménykedek, hogy az elvégzett edzésmunka ebbe az irányba visz el.

– „Csak” az edzésmunka elegendő? Ugye sejti mire célzok...

– Ha a meg nem engedett eszközökre, egész konkrétan a doppingra gondol, akkor ez nálam teljesen kizárt, mert nagyon elítélem a használatát. Másrészt pedig – teljesen különböző okból – az egyik vesémet már elveszítettem. Akkor az életem forgott kockán, így amennyiben doppingolnék, a másik vesém is tönkremenne, amit végképp nem kockáztathatok meg. 

– A pihenés viszont nem kockázat, sőt, szinte kötelező, különösen egy ilyen esztendő után. Mennyi ideje jutott vagy mennyi időt kapott a teljes kikapcsolódásra?

– Minden évben két hét pihenőt kapok, ez most is megvolt. A barátnőmmel szerencsére eljutottunk egy kicsit nyaralni, noha ismert, hogy a nyaralás igazából soha nem a pihenésről, hanem a felfedezésről szól. Elmegyünk, körbejárjuk, körbesétáljuk, megnézzük azt, amit csak lehet. Vagyis klasszikus értelemben nem álltam le teljesen, de mivel nem sporttal foglalkoztam, hanem minden mással, így ez segítette a töltődést.

– Ez idő alatt vagy éppen utána, eljátszott már a gondolattal, hogy mennyire egyedi és maradandó élményt hozott a vb? Mit adtak azok a budapesti napok?

– Az bizonyos, hogy a pályafutásomban, már nem lesz újabb atlétikai világbajnokság Budapesten. Ezzel együtt vagy éppen ezért, azt érzem, hogy óriási löketet adott. Mert tudom, hogy milyen körülmények között, milyen nehézségek árán értem el azt, amit. Odajutottam, és nem zöldkártyával, hanem kvalifikáltam magamat a világbajnokságra, és ez mindenképpen olyan érzés volt, hogy innentől már nincs megállás, mert ha azt megcsináltam, akkor a következő célt is tudom teljesíteni, és az azután is képes vagyok a elérni a tervet, mert nincs akadály előttem. 

– Nyilván a kenyér vagy a kifli a nem lett olcsóbb a pékségben, mert szerepelt a vb-n, de hozott-e változást az ismertség terén?

– Ezt igazából a legkésőbb én tudtam meg. Eleinte az edzőm mondta, hogy odamentek hozzá, gratuláltak neki és közvetve nekem is. Ezekből a körökből kimaradtam, mert az edzőpályán nem találkozok sok emberrel. Amikor viszont meghívnak valahová vendégnek, ott a többségen megfigyeltem, hogy ismernek, látták a vb-n a futásomat, tudják, ki vagyok, és van egy-két kedves szavuk hozzám. 

Arra nem vágyok, hogy országos szinten, ha a nevemet mondják, egyből rávágják, hogy igen, Szeles, a gátfutó. Nekem az is igazán elég, ha mondjuk ezerből egy ember odajön hozzám, és megszólít, hogy szia Bálint, láttalak, nagyon ügyes voltál. Ezzel már bőven elégedett vagyok.

– Az idén megszerzett sportközgazdász diploma megszerzése milyen hatással van sportolói pályafutásának alakításban?

– Amióta sportolok, a sport utáni életre is készülök. A diploma megnyugvást ad, ha esetleg történik valami, akkor is el tudjak helyezkedni a civil életben. Nem lesz azzal problémám, hogy nincs semmilyen tervem, nincs semmilyen végzettségem. 

Az egyetem elvégzése egyfajta nyugalmat adott. A június diplomaosztó után már tényleg a konkrét felkészülés következett, akkor már nem volt semmi stressz, semmi más, akkor arra figyeltem, hogy augusztusban a vb-n minél jobban helytálljak.

– Mindezt gondolta volna 2019-ben, amikor az egyik veséjét el kell távolítani daganatos megbetegedés miatt és hetek alatt  kilenc kilót fogyott...

– Négy éve sajnos benne volt a pakliban, hogy véget érhet a pályafutásom. Egyfelől azért, mert ha mondjuk a műtét nem jól sikerül és nagyobb vágást ejtenek a hasamon vagy a hátamon, akkor onnantól rendkívül nehéz visszatérni a sporthoz, ha az a mozgás során fájdalmat okoz. A következő rizikófaktor azt jelentette, hogy egy vesével nem kapok sportorvosi engedélyt. Ezt egyébként azóta kicsit nehezebb megszereznem, de szerencsére mivel nem kontakt sportról van szó, megkaphatom az igazolást.

– Az érzelmi skálán a világbajnoki részvétel, az egyetemi diploma mindenképpen a csúcsnak tekinthető. Ám szülei elvesztésével a mélypont is bekövetkezett. Ilyen lelki teherrel, miként vállalta egyáltatán a felkészülést? Mi vagy ki adott erőt ehhez, milyen hatások kellettek ahhoz, hogy képes legyen túllépni az óriási traumán?

– A közvetlen környezet adja az erőt mindig és mindenben. Elég csak abba belegondolnom, hogy édesapám a vébé előtt egy évvel megvette a jegyet, mert biztos volt benne, hogy jelen leszek. Innentől fogva nekem sem lehetett kérdés, hogy oda kell jutnom. Amikor ő meghalt és amikor anya meghalt, nem lehetett más kérdés. 

Ilyen helyzetben az ember mindig valamihová el akar menekülni. Én a sportba menekültem azokban a pillanatokban, és igyekeztem az edzéseket úgy végrehajtani, hogy nem jár máshol a fejem, hanem csak a vb lebeg célként a szemem előtt. Úgy mentem versenyekre, úgy mentem mindenhová, hogy csak arra figyeltem, amit el akarok érni. Úgy voltam vele, majd ha lesz időm, ha vége lesz a felfokozott helyzetnek, akkor kicsit átgondolom, mi is történt velem az évben.

– A Magyar Atlétikai Szövetség részéről volt-e egyfajta elvárás, vagy bármiféle nyomás, amikor eljutott a vezetőkhöz a hír a szülei haláláról?

– A MASZ elöljárói nagyon pozitívan álltak hozzám ezzel kapcsolatban, mondván: mindent megértenek. Ha most nekem pihenő kell, elfogadják, ha folytatom, azt is megértik. Nem tettek rám semmi nyomást, semmilyen terhet a vb-vel kapcsolatban. Tudták, hogy esélyem van bejutni a világbajnokságra, és bíznak benne, hogy sikerül. Azért ez segített, így nem is volt más hátra, teljesítenem kellett.

– Az jól látszik, hogy edzőjével, Petrovai Józseffel jó az együttműködés. Szinte második apaként is tekint rá?

– Igen, mindenképp. Édesapám halála előtt is tényleg apa-fia kapcsolat volt közöttünk. Mindent meg tudunk beszélni, ugyanolyan szinten bízhatok benne, és számíthatok rá, mint tényleg egy édesapára. Bármikor felhívhatom, ha valami gondom támad, és erre ő úgy felel: persze, segítek, megoldjuk, gyere. Edzést persze nem hagyunk ki, mert az már erős lenne, de nagyon rugalmasan és türelmesen áll hozzám, úgyhogy vele nagyon nagy szerencsém van.

– Az viszont már közel sem szerencsés, hogy futófolyosó híján Miskolcra vagy Nyíregyházára kell utazni edzésre. Ön viszont továbbra is hűséges Egerhez, noha négyszeres magyar bajnokként, vb-résztvevőként, vélhetően azért akad ajánlata... 

– Valóban, megkeresések már érkeztek Józsi bácsi felé más egyesületektől, ahol szívesen látnának. Ám nem akarok elmenni Egerből. Nekem ez itt olyan környezet, olyan hely, ami bár feltételekben hiányos és nem nagy egyesület, viszont érzem, hogy itt vagyok otthon. 

Nem másik klubnak, hanem Egernek akarok érmet nyerni, mert ide tartozok. Így aztán nem akarok máshová menni. Csak bízni tudok abban, hogy ezt egyszer megbecsüli a város, a sportiskola, ez már rajtuk múlik. Úgy vagyok vele, amíg tehetem, addig itt szeretnék maradni.

– Történelmet írt az ob-aranyaival, a vb-indulással, ám a megbecsülés terén joggal lehet hiányérzete. Ezt miként kezeli?  

– Türelmesen... 2017 óta óta sem városi, sem vármegyei szinten nem kaptam egy kézfogást sem, bár legalább annyinak azért örültem volna, hogy gratulálunk Bálint, a városért, a vármegyéért tetted, büszkék vagyunk rád. Sajnos már megszoktam, hogy ez nincs így. Ám, ha nem kapok semmit, akkor is sportolok, mert nekem ez a lényeg. Az anyagi támogatás mindig segítség és ebben a Kazy-Ker Kft. biztos támaszt nyújt. Amíg a cég tulajdonosa ennyire pozitívan áll hozzám, és bármikor segít, addig folytatom a sportot, mert igazán ő adja meg azt nekem azt a hátteret, amire szükség van.

– Az ünnepek alatt lesz edzés?

– Szombat délelőtt még „lekondizok”, ám a karácsony teljesen a családé. Két ilyen van még az évben, amikor nincs tréning, a Halottak napja és újév első napja. Ahogy az edzőm mondja, a sporttól csak egy fontosabb létezik, mégpedig a család.

– Idén először anya és apa nélkül...

– Hát igen... Ettől függetlenül próbáljuk megtartani a szokásokat. A fenyőfát feldíszítjuk, a közeli hozzátartozókat meghívjuk, és igyekszünk mindent ugyanúgy tenni, ahogy korábban. Nem foglalkozunk mással. Jómagam ilyenkor egyébként is minden egyebet kizárok. Élvezzük ki a pillanatot, örüljük azokkal, akik ott vannak velünk, és gondoljunk azokra, akik sajnos nincsenek köztünk, csak lélekben.